Bélabá mondja a magáét

Amikor oly sokáig küzdesz a jóért, akkor mikor megkapod, már keserű lehet az íze. Olyannyira, hogy sokszor már nem is kell.

Vannak olyan helyzetek is, amikor úgy látod, hogy hiába - ez már veszett fejsze nyele - és inkább megpróbálsz két lábon állni, máshol is biztosítani, hogy nehogy elmenjen melletted az élet. Miközben  kényszerűen felkészülsz arra, hogy a süllyedő hajó után még legyen mentőcsónakod, mikor nincs több adud és feltenni való téted, húzol egy másik lapot egy másik partiban. Azért még küzdesz a mindennapokért, kijátszod az utolsó lapokat ebben a partiban. A játszótársakon is úgy látszik, hogy az utolsó tétjeiket teszik fel, Te már az órádat is betetted, s a többieken azt látod, erősnek gondolnak, nem féltenek - hiszen önmagad érdekében valóban erőre is törekszel - inkább magukra figyelnek. Furcsa módon éppen az erőd az, ami a segítségüket elzárja.
Aztán egyszer csak úgy alakul, hogy az utolsó lapod (amiről nem is gondoltad volna) nyer. S akkor mit kezdjél vele? Főleg, hogy közben már ott a másik parti, ahol szintén benn van a tét, arról nem is beszélve, hogy ha már odaültél, nem veszi jól ki magát, ha felállsz: "bocs, mégsem", hisz oda azért ültél, mert jó partinak tartod, ezt pedig már veszettnek gondoltad.

Ebben a partiban már nincs jó döntés. Hiába tied, már nem fogod besöpörni a nyereményt. Ott hagyod az asztalon a veszteseknek, azoknak, kik ellened játszottak és azoknak, kik veled - akiket ezzel utoljára pofán csapsz és jó eséllyel nem is tudnak majd mit kezdeni vele. Átülsz a másik asztalhoz és belefogsz egy új játékba, ami minden bizonnyal jó lesz csak azért ott van az otthagyott asztal felelőssége.
Nem volt erőd végig bízni a lapokban, elhitted, hogy veszthetsz (nem hitted, hogy nyerhetsz) és magad is meglepődtél azon, hogy az utolsó lap ilyen erős.

Ha későn jön a jó, egészen rossz tud lenni.

A minap nyilvánítottam ki, hogy unom. Unom azokat, akik még a naplementéről is bizton állítják, hogy kik állnak a háttérben. Unom azokat, akik minden gazember megjelenése után azonnal tudják, hogy ez azért ilyen ember, mert annak született, ami. Azokat, akik...

Miután pár napja én is szóvá tettem, hogy nekem megdöbbentő, hogy a legkülönfélébb, adott esetben teljesen semleges, azaz BÁRMILYEN témában írt cikk alatt képesek zsidócigánybuzi-kommentelni. (Lásd a 11. kommentet), egy jóbarát, Robi megosztotta egy "élményét" a közösségi üzenőfalon: egy iskolavezető "értelmiségi" teljes meggyőződéssel állította, hogy azért mennek ki külföldre olyan sokan, mert kell a hely a zsidóknak, azokat telepítik ide. Azért alakították így a honi állapotokat.

Robi egyik kommentelője (nevezzük mondjuk Katinak) pedig szó szerint értelmezve idézi Peresz elnök ironikus kijelentését, miszerint milyen jó is nekik, mert olyan tehetségesek, hogy a fél világot felvásárolták, majd így folytatja: "Robi, akkor ez mi? Hozzátenném, nem gyűlölöm ab ovo sem a zsidókat, sem a cigányokat, sem a homoszexuálisokat. Kizárólag a hazug, gerinctelen, tolvaj, gyilkos, rabló embereket.Tegnap már másodszor törtek be a sógornőmhöz. Nem fehér emberek. Ezúttal nagyobb értékeket nem vittek el - már nem nagyon van neki olyan. Ő egy magyar pedagógus. Csak hogy tudd, van zsidó, cigány, homoszexuális (nem meleg!) ismerősöm, barátom és sváb, horvát nemzetiségű is."

Hát elgurult a gyógyszerem Katitól.
Tudom. Mindannyiuknak van zsidó, cigány, buzi, német, udmurt, néger (persze cionista), horvát és egyéb ismerőse. Ezt azonnal le is szögezik, egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy a véleményük mérvadó. Hiszen tudják ők, hogy van rendes cigány is és ezt a mondatot az "Én nem vagyok rasszista, de..." szavakkal kezdik. Majd minden további mondatukból kiderül, hogy azzal a rendesisvan zsidóval, cigánnyal valahogy mégsem találkoztak, ellenben (bár konkrét példákat nemigen tudnak mondani, de) azt tudják, hogy már éppen foglalnak is el minket, 500 ezren már itt is vannak, s még többen jönnek, a gyerekeik meg magyarul tanulnak az otthoni iskolákban, mert erre már tudatosan készülnek.
Én teszem hozzá, hogy nem lehet valami jó a nyelvoktatásuk, mert több száz éve készülnek, már a reformkor idején is létezett ez a hír, csak akkor még nem az izraeli zsidóktól kellett félteni a pilisi szívcsakrát, ami a világuralmi törekvéseik legfőbb célja. Az első magyarul tanuló generációiknak ezek szerint már az unokái is rég kihaltak. (A szívcsakra meg él és virul, s óvatosan jegyzem meg: 1100 éve - de az Aranybulla óta mindenképpen és az se ma volt - a mienk, úgyhogy sejtéseim szerint ezzel a "világuralom záloga" dologgal valahogy nem stimmel valami, vagy mi lennénk tehetségtelenek? No ez utóbbit én határozottan cáfolnám). A másik hordának - akik rohamosan szaporodnak, s a 10 év alatti korcsoportban már 50% az arányuk - meg a vérében van a késelés, mint a négerekében a tánc. És punktum.
El kell keserítselek benneteket gyerekek: a gyilkossági statisztikát hazánkban nem ők vezetik.

A sors iróniája - iróniája? - hogy ma nekem is volt egy hasonló találkozásom. Az illető - a kultúrában, illetve a véleményformáló médiában dolgozó ember - kifejtette, hogy a zsidók szocializációja az, hogy minden nem zsidó gój halál fia. Hiszen a Talmud is egyértelműen ezt írja. És a történelmi példák is bizonyítják, hogy a zsidóknak más céljuk sincs, mint ezt a küldetést teljesíteni.
Újabb elkeserítőség: a mi Biblia című szent könyvünkben olvastam valami hasonlót, de tudom, hogy a Korán is hasonlóan csoportosítja a hívő és hitetlen emberek tömegét. A keresztény európai népek pedig többet tettek ezen küldetéstudat bizonyításáért, mint mindenki más együttvéve.
A hittel teli emberektől (-ről) viszont mást hallok. Ők a felebaráti szeretetet, és a békét hirdetik. Biztosan nem ismerik jól a hivatkozott írásokat... (Amúgy ismerik és ők tudják, hogy egyik sem ezt írja. Nem cikizlek, csak mesélem.)

Nos hát, Kati! Az elnök beszédébe elfelejtetted belehallani a mi trolljainknak adott válasz iróniáját, az - egyébként általad be is linkelt, eredetinek tartott - angol nyelvű cikket pedig nem olvastad el. S én jobban tartok ezektől a szövegkörnyezetből kiragadott félinformációkat hazudóktól, mint a szívcsakra-rablóktól, tudod? És azt látom, hogy ebben sajnos mi itt a Kárpát-medencében nagyon profik vagyunk.

Kövérlaci azt mondta az eredeti felvételen (www.mszp.hu), hogy ellenfelei "járjanak elöl jó példával" és akasszák fel magukat. Kati, akkor ez mi?
Gyurcsányferi azt mondta az eredeti videón (www.echotv.hu), hogy "el lehet innen menni, tessék". Kati, akkor ez mi?
Antaljózsi azt mondta az eredeti videón (www.szdsz.hu), hogy miért nem tetszettünk forradalmat csinálni. Kati, akkor ez mi?
Gyöngyösimarci (parlament.hu) listát kért, Bayerzsóti (www.magyarhirlap.hu) meg állatozott. Sajnos azt viszont tudom Kati, ez mi!

Pont itt lenne az ideje egy ilyen kirándulás kapcsán annak, hogy felmérjük azt:
az itt élő és különösen a magyar vidéken és a magyar erdőkben hány olyan tábla van,
amely nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára.

Hozzátenném, nem gyűlölöm ab ovo a pártokratákat, sem a fideszeseket, sem a szocikat, sem az mdf-eseket, csak a digitálisan (1-0 = fekete-fehér) gondolkodó trollokat. Tavaly már másodszor ríkatták meg a tudod melyik felvonuláson az egyik barátomat. A "mocskos buzik, takarodjatok vissza Izraelbe" meghatározó élménye után idén a "Na de kérem! A magyar ember nem buzi!" gyönyörűséggel gazdagították. Nem hosszú hajú emberek. Ezúttal nagyobb meglepetést már nem okoztak neki - már nem nagyon van mivel. Ő egy magyar újságíró. Csak hogy tudd, van fideszes, szoci, CÖF-ös (nem civil!) ismerősöm, barátom és jobbikos, elempés is.

Érted a célzást Kati?

Aki ismer, tudja, hogy nemzeti érzelmű vagyok, nem akármennyire. Csak nekem a nemzeti érzület nem a nem-nemzeti, más-nemzeti gyűlöletében fullad ki. Én rovásírással azt is le tudom írni, hogy a sokszínűség szép és számomra az Árpádsáv tényleg fontos történelmi zászló és nem riogatásra használom. Ha pedig idézek egy nyilatkozatot, akkor aszerint értelmezem, hogy hol olvasom (Peresz - www.jobbik.hu, kuruc.info), s ha tehetem beszerzem a TELJES szöveget. Ha más nem, 'külföldiül'. Értelmezéséhez még a gugli-transzlét is jó lehet.
Azon sem nekem kell elgondolkozni, hogy Robi bejegyzése alatt mi helye a bizonygatásnak, hogy "nem gyűlölöm ab ovo sem a zsidókat, sem a cigányokat, sem a homoszexuálisokat." Honnan kerül ez ide? Csak nem az említett szennylap és a Magyarok (p)ár(t)jának weboldalairól?
Kívülállók számára, ha nem lenne érthető a fészbúkon divatos "Keresd a nagy L betűt! Ha megtalálod lájk!" típusú játékot ajánlok. Irány a Peresz nyilatkozatot közzétevő imént említett oldalakra és keresd a zsidó/buzi/cigány szavak egyikét, vagy mindegyikét bármelyik cikkben. Kezdjük mondjuk az időjárás-jelentéssel! Ha megtalálod, lájk!

Egyet azonban nem értek. Miért pont ez a hármas? Annyi mindenki van még, akit lehetne. Ha már országrablás, akkor az egyébként nyelvi és genetikai rokon törökök, vagy az identitásrabló, finnugristákat kitaláló osztrák sógorok, vagy egyáltalán a németek (bocs Robi), szexuális kisebbségként meg a pedofilok nem többet ártottak? Ha ezt megmagyarázzátok, biz'Isten megbocsátok az angol cikkért Katinak!

Nemrég ültem jubileumot: éppen 25 éve váltam rockzenésszé - adtam hírül. 1987. december 18-án adtuk első koncertünket, mint lelkes középisolások a H-Land zenekarral.

Ő akkor már előttünk járt, zenekara már koncertnyi repertoárral rendelkező, kialakult csapat volt. Felnéztem rá, igen. Tetszett, irigyeltük, bámultuk, s azóta is hallgatom. Mind zeneileg, mind szövegileg példa előttem a hozzáállása, kifejező készsége, és sosem értettem, hogy miként lehet, hogy nem ismeri az egész ország, nem tombolnak ezrek a koncertjein. Tán Ő maga sem akarta... de ezt csak néhány nemrégiben tett kijelentése nyomán gondoltam, és az is lehet, hogy rosszul következtettem. Nem fogom már megtudni.

Klán.
Nekem Ő mindig egy volt ezzel a zenekarral, ezzel a zenével, akkor is, amikor éppen Holnapután néven dübörögtek és jutottak el egy a Hungaroton ápolásában megjelent lemez kiadásáig. Azt terveztem, hogy most ide idézek jónéhány hangzatos, okos, költői sort, ami az ő tollát és gitárját hagyta el... de minek tenném?! Az üzenet úgyis az, hogy ahogy ő fogalmazta meg a világról alkotott véleményét, élményeit, az nekem nagyon, nagyon sokat jelentett - nagyon hasonlóan gondoltam én is, nagyon sokszor ismerem fel a saját alkotásaimban az ő példáját. Számos esetben volt táplálék, erőt adó gondolat, a nagy hallgatás után is sok-sok elmélkedéssel teli órát köszönhetek neki, s az azt követő utazás jó részét is "vele töltöttem". Nagy öröm volt, hogy amikor meghívott a műsorába, éppen ezekre a fontosságokra kérdezett rá. Jó érzés volt tapasztalni, hogy Ő is éppen ezeket tartja lényegesnek. Addig televíziósként nemigen érdekelt, számomra "csak" zenész volt. Az az odafigyelő és előre felkészült profizmus, ahogyan ezt a beszélgetést levezényelte, vágás és megállás nélkül, mintha csak egy kávéházban neki mesélnék az életemről, meggyőzött arról, hogy ezt ugyanolyan jól csinálja. Nagy szó, ha azt mondom, hogy ezt is az alkotás/önkifejezés felületeként élte meg?

Bocsánat hát azért, hogy számomra akkor is zenész marad. A zenészek egyik legjobbika.
Nemrégiben kérdeztem: megtenné-e, hogy az eddig feltötött darabokon kívül, a többit is archiválja és eljuttatja nekem. Nemigen akarta. Arra hivatkozott, hogy ezek mindegyike csak pillanatkép. Egy élő dal éppen akkor történt lenyomata, s minden felvétel valahol árt is, amikor az élő áramlást megakasztja, konzerválja, valahol éppen a továbbfejlődést akadályozza. Értettem és tiszteletreméltó gondolatnak tartom - hasonlatos ez az indiánokhoz, akik babonás félelemmel tekintettek a fényképekre, amelyek mozdulatlan halottként ábrázolnak egy élő embert.
Most mégis nagyon sajnálom, hogy így gondolta. Hogy fogom én ezután legalább ezeken a fényképeken megnézni? Ekkor is megállapítottuk, hogy milyen hasonlóan gondolunk a zenélésre.
- Mi miért nem zenélünk együtt? - kérdezte.
- Mert a Te zenekarodban van egy énekes. Olyan, aki sokkal jobb nálam. Magáról énekel - mondtam és nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire igaznak bizonyul.

"Valahogy az igazat kéne tudni, hogy van-e élet a halál előtt." - szól egyik kedvenc sorom.

Tibor! Te már tudod, hogy van-e, s nagyon remélem, hogy fogunk mi még együtt zenélni valamikor nagysokára - mert én még maradok. De az lesz nekem az egyik legnagyobb megtiszteltetés!

Isten nyugosztaljon... s közben vegyen be a zenekarába! Vagytok már páran.

Mikor eljön a szülinapom, a nagypapa mindig kivisz engem a kiskertbe. Olyankor nagyon jól szórakozunk. Focizunk a füvön, virágot ültetünk, vagy leszedjük a medvehagymát, amiből a nagymama készít medvehagymakrémlevest, vagy medvehagymás pogácsát.

A kert közepén van egy nagy tiszafa. Kisebb koromban meg akartam enni a bogyóját, de nagypapa megtanított rá, hogy azt nem szabad. A diófa a kedvencem. Mindig fölmászom rá és diókat dobálok róla a nagypapa elé. Olyankor ő fölnéz az égre, aztán bekiabál a nagymamának, hogy: „Julikáááááááám! Diók potyognak az égből!” Akkor én leugrok a földre és jól kinevetem a nagypapát. A diófára azonban nem csak fölmászni lehet. Nagyon jól lehet alatta üldögélni is. Mikor meleg van, odafekszünk alá az árnyékba. Olyankor nagypapa régi történeteket mesél, amik még vele történtek meg, amikor gyerek volt.

A legjobb azonban az, amikor nagypapa elvisz minket a színházba. Mi a nagymamával beülünk a nézőtérre, de a nagypapa nem jön velünk, mert ő színész és nagyon ügyes, mert akkor is tud sírni, amikor egyáltalán nem szomorú és akkor is mosolygósan játssza a szerepét, amikor egyáltalán nincs jó kedve.

Én nagyon szeretek a kiskertbe menni és márciusban már mindig nagyon várom a szülinapomat. A 6. szülinapomon azonban nem mentünk el. Anya csak annyit mondott, hogy nagypapának rossz a szíve, pedig én jól tudom, hogy neki egyáltalán nem rossz a szíve, sőt nagyon is jó, mert mindig odaadja a könyveit, ha iskolásat játszom, vagy a szemüvegét, ha én vagyok a tanár néni. Sőt, egyszer még a távcsövét is kölcsönadta, mikor kirándulni mentünk. Ezt el is mondtam anyának mire ő csak a fejét csóválta, és azt mondta, hogy ő nem úgy gondolta. Azt bezzeg nem mondta meg, hogy igazából hogy gondolta, csak azt, hogy azért rossz a szíve, mert magas a koleszterinszintje. Csak az a baj, hogy sajnos egyáltalán nem tudom, hogy mi az a koleszterinszint, csak azt, hogy mi az a vízszint, meg lépcsőházszint, de arról, hogy mi az a koleszterinszint, arról fogalmam sincs. Másnap meglátogattuk a nagypapát a kórházban. Azt mondták az ápolónénik, hogy két hétig kell bent maradnia, aztán kiengedik. Alig bírtam kivárni azt a két hetet, mert már nagyon vártam, hogy megint menjünk a kiskertbe. Végül csak eljött az a nap, és nagypapát kiengedték a kórházból.

Anya kivitt a kiskertbe, de most nem szórakoztunk olyan jól. Nagypapa lesoványodott és a szeme sem hunyorgott már olyan csintalanul, mint régen. Már nem az a nagypapa volt. Ültettünk egy meggyfát. Nagypapa azt mondta, neveljem fel, gondozzam akkor is, amikor ő már nem lesz köztünk. Én mondtam, hogy az még sokára lesz mire ő csak mosolygott és megfogta a kezem. A szemében könnycseppek csillogtak, de én tudtam, hogy azok nem igazi könnyek, csak megjátssza őket. Hiszen máskor is megjátszotta. Olyan sokszor! De hiába győzködtem magam, rá kellett jönnöm, hogy ezek most igazi könnyek. Nagypapa sírt. Hirtelen én is elszomorodtam, de nem sírtam, hanem fölmásztam a diófára, és ledobáltam a nagypapa elé e diókat. Föl akartam vidítani a nagypapát, de ő most nem kiabált be a nagyinak, csak simogatta a kis dombocskát a földön, ami alatt a meggymag volt. Akkor leültem a diófa ágára és vártam, hogy végre legyen ebéd és jöjjön értem anya. Mikor elmentem megsimogatta a fejemet és megpuszilt, hosszan, mintha ezt már többször nem is tehetné meg.

Soha többet nem találkoztam a nagypapával, a kiskertbe viszont még mindig jártam a nagymamához havonta háromszor. A meggyfát szépen gondoztam, és mire 8 éves lettem akkorára nőtt, hogy magasabb lett mint a diófa és szélesebb, mint a tiszafa. Erre is kitűnően föl lehetett mászni, de amikor ledobáltam anya elé a meggyeket, ő nem kiabált, hogy meggyek potyognak az égből hanem rám szólt, hogy a kosárba rakjam, ne a földre. Az íze azért nagyon finom volt. A nagymama sütött belőle meggyes rétest, de közben mindig sóhajtozott, hogy milyen kár, hogy ebből a nagyapa már nem ehet. Ami szerintem is nagy kár, mert nagymama rétese nagyon finom, de a mennyországi rétes se lehet rossz. Ezt meg is mondtam a nagymamának, mire ő sírva fakadt.

A meggyfa tovább nőtt és vele én is. Együtt töltöttem vele a gyerekkoromat. Neki elmondtam ami bántott és aminek örültem és ő mindig meghallgatott és sosem nevetett ki. Rajta olvastam, alatta sírtam és ő adott menedéket a tűző nap elől is. Vele nőttem fel. Akkor már elém dobálták a gyerekeim a diókat, olyankor én mindig bekiabáltam a férjemnek, hogy: „Hé apjuk! Diók potyognak az égből!” Az én gyerekeim is megtanulták, hogy nem szabad megenni a tiszafa bogyóit, és a gyerekeim mind meggyfát kaptak a 6. szülinapjukra, és az ő gyerekeiknek a gyerekei meg azoknak a gyerekei is. Ez valahogy családi szokássá vált nálunk. A kiskert tele lett meggyfával, én pedig sütöttem a meggyes rétest és közben mindig arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy ebből a nagypapa már nem ehet.

A pillangóhatásról bizonyára sokan hallottunk. Nagyon érdekes elmélet, de oly kevesen gondolkodunk el azon, hogy nem is olyan misztikus legenda ez, hanem nagyon is valóságos lehetősége a világ működésének.

Ki ne tapasztalhatta volna meg, hogy a hosszú ideig tartó negatív gondolatok milyen mértékben válnak önbeteljesítő jóslattá? S ki ne idézte volna már - sajnos sokan csak (magán)életük egyfajta válságának idején -  valamely gondolkodó pozitív töltésű spirituális üzenetét? A facebook ezekkel van tele.

Emlékszek egy beszélgetésre, ahol hazánk egyik hírneves zenésze Bach zenéjéről beszélt. Arról, hogy micsoda örökérvényű erő ez a muzsika és milyen fantasztikus dolog, hogy a valaha elhangzott bachi zenék pozitív ereje minden bizonnyal jó irányba viszik a világot. Arról is beszélt, hogy ez a varázserő, amíg világ a világ, hatni fognak, hiszen kottákon, hangzó anyagokon és minden más csatornán keresztül milliónyi másolatban fellelhetőek, így biztosan nem tűnnek el, s hogy milyen kár... akármilyen tartósak is ezek a csatornák egyszer mégis megszűnik a varázshatalom: nevezetesen akkor, amikor "világegyetemünk" az óriáscsillaggá duzzadó nap olvasztó tüzében végzi.

Hát én nem tudom.
Valahogy minden materialista számítás ellenére sem hiszem, hogy egy óriáscsillag képes lenne az ennél sokkal végtelenebb világegyetemben a pozitív (és sajnos egyaránt a negatív) erőket semmissé tenni.
Én úgy képzelem, hogy minden jó erő elindul és a "fizika" törvényei szerint örökké tartó egyenesvonalú, egyenletes mozgást végezve tolja a világ szekerét. Akárcsak a rossz erők. De az is elég, ha arra gondolok, amit a hang terjedéséről tanultam iskolás eszemmel. A szó megrezgeti a levegőt és ez a rezgés molekuláról molekulára haladva terjed tovább a fülünkig aztán persze a végtelenbe. Szerény véleményem szerint pedig a mikrokozmosz szintjén ez a rezgés örök. Minden valaha elhangzott jajszó és minden elrebegett hála, minden jó- és rosszakaratú megjegyzés most is itt küzd körülöttünk szakadatlanul. A jó szó jó rezgésekben a rossz szó pedig rosszakban van jelen a világ végezetéig. A gondolatok és "üzenetek" rezgéseinek - sőt hívjuk akkor sokkal jobb kifejezéssel rezdülésnek -  terjedéséhez a levegő molekuláira sincs szükség, ezek azonnal ott rezegnek a mikrokozmoszban.
Ha a jó rezgések vannak többen, az több boldog embert, s még több jó rezgést eredményez, így kamatozik a jó világ. Sajnos ez az ellenkezőjére is igaz. Úgy szeretném ha igyekeznénk a megfelelő oldalt szaporítani, ahogy azt a facebook egyik sztárja az öreg indián tanácsolja a bennünk lakozó farkasokról ("- Melyik győz? - Amelyiket eteted!")

Azért az mindenképpen megnyugtató, hogy a pillangónak hála Bachot az óriáscsillag után is hallgathatom.