Nemrég ültem jubileumot: éppen 25 éve váltam rockzenésszé - adtam hírül. 1987. december 18-án adtuk első koncertünket, mint lelkes középisolások a H-Land zenekarral.
Ő akkor már előttünk járt, zenekara már koncertnyi repertoárral rendelkező, kialakult csapat volt. Felnéztem rá, igen. Tetszett, irigyeltük, bámultuk, s azóta is hallgatom. Mind zeneileg, mind szövegileg példa előttem a hozzáállása, kifejező készsége, és sosem értettem, hogy miként lehet, hogy nem ismeri az egész ország, nem tombolnak ezrek a koncertjein. Tán Ő maga sem akarta... de ezt csak néhány nemrégiben tett kijelentése nyomán gondoltam, és az is lehet, hogy rosszul következtettem. Nem fogom már megtudni.
Klán.
Nekem Ő mindig egy volt ezzel a zenekarral, ezzel a zenével, akkor is, amikor éppen Holnapután néven dübörögtek és jutottak el egy a Hungaroton ápolásában megjelent lemez kiadásáig. Azt terveztem, hogy most ide idézek jónéhány hangzatos, okos, költői sort, ami az ő tollát és gitárját hagyta el... de minek tenném?! Az üzenet úgyis az, hogy ahogy ő fogalmazta meg a világról alkotott véleményét, élményeit, az nekem nagyon, nagyon sokat jelentett - nagyon hasonlóan gondoltam én is, nagyon sokszor ismerem fel a saját alkotásaimban az ő példáját. Számos esetben volt táplálék, erőt adó gondolat, a nagy hallgatás után is sok-sok elmélkedéssel teli órát köszönhetek neki, s az azt követő utazás jó részét is "vele töltöttem". Nagy öröm volt, hogy amikor meghívott a műsorába, éppen ezekre a fontosságokra kérdezett rá. Jó érzés volt tapasztalni, hogy Ő is éppen ezeket tartja lényegesnek. Addig televíziósként nemigen érdekelt, számomra "csak" zenész volt. Az az odafigyelő és előre felkészült profizmus, ahogyan ezt a beszélgetést levezényelte, vágás és megállás nélkül, mintha csak egy kávéházban neki mesélnék az életemről, meggyőzött arról, hogy ezt ugyanolyan jól csinálja. Nagy szó, ha azt mondom, hogy ezt is az alkotás/önkifejezés felületeként élte meg?
Bocsánat hát azért, hogy számomra akkor is zenész marad. A zenészek egyik legjobbika.
Nemrégiben kérdeztem: megtenné-e, hogy az eddig feltötött darabokon kívül, a többit is archiválja és eljuttatja nekem. Nemigen akarta. Arra hivatkozott, hogy ezek mindegyike csak pillanatkép. Egy élő dal éppen akkor történt lenyomata, s minden felvétel valahol árt is, amikor az élő áramlást megakasztja, konzerválja, valahol éppen a továbbfejlődést akadályozza. Értettem és tiszteletreméltó gondolatnak tartom - hasonlatos ez az indiánokhoz, akik babonás félelemmel tekintettek a fényképekre, amelyek mozdulatlan halottként ábrázolnak egy élő embert.
Most mégis nagyon sajnálom, hogy így gondolta. Hogy fogom én ezután legalább ezeken a fényképeken megnézni? Ekkor is megállapítottuk, hogy milyen hasonlóan gondolunk a zenélésre.
- Mi miért nem zenélünk együtt? - kérdezte.
- Mert a Te zenekarodban van egy énekes. Olyan, aki sokkal jobb nálam. Magáról énekel - mondtam és nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire igaznak bizonyul.
"Valahogy az igazat kéne tudni, hogy van-e élet a halál előtt." - szól egyik kedvenc sorom.
Tibor! Te már tudod, hogy van-e, s nagyon remélem, hogy fogunk mi még együtt zenélni valamikor nagysokára - mert én még maradok. De az lesz nekem az egyik legnagyobb megtiszteltetés!
Isten nyugosztaljon... s közben vegyen be a zenekarába! Vagytok már páran.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.