Bélabá mondja a magáét

Nem vágytam Isztambulba. Azért mentem, mert úgy éreztem kötelességem.

A csapat, amiben dolgozom külső és belső, emberi és szakmai konfliktusokkal terhelten szanaszét van, mely helyzetben nekem a távozás a leglogikusabb lehetőség. Ha valami pedig jó irányba megváltozik, akkor meg a maradás. Hihetetlen erő küld és tán még hihetetlenebb marasztal. Az utóbbi időben olyan emberi mélységek értek el a legőszintébb gyereki, a még őszintébb és megható, felnőtt-tanítványok felől érkező megnyilvánulások, szép szavak és tekintetek, no meg felnőtt társaim lobbizó okosságai; ezzel nem tudom hány ember tudna könnyedén birkózni. Felemelő, leteperő, megdöbbentő emberi játék, s nyilván otthon sem tudok minden esetben szilárd erőként jelen lenni, az életem számos egyéb kérdőjeléről nem is beszélve.
Szó mi szó... jókor jött a nyár.

Aztán ebben a helyzetben jött a hír, hogy menni kellene/lehetne az isztambuli fesztiválra. Eszem ágában sincs, énnékem már kifelé lóg a lábam, inkább elidegeníteni szeretném, mint lelkiismerettel támogatni, fesztiválon meg voltam már épp elégszer. Arról nem is beszélve, hogy közvetve és közvetlenül mi pénzem megy rá, hiszen 2 fellépés meg egy hétvégi zsíros zenélés elmulasztása mellett még be is fizetek az útra, mivel az együttes nem áll a száz leggazdagabb listáján. Azért csak meggyőztem magam nem kis részben a kollégám nyomására, meg látva az együttes tagjainak lelkes zsizsegését: ha távozok, búcsúnak, ha maradok, új erőnek éppen jó lesz.

Elmentünk. Semlegesen éreztem, ott voltam, máshová gondoltam.
Jött aztán két beszélgetés legkedvesebb tanítványaim egyikével, és a köztünk áradó szeretet jegyében elhangzott könyörgés: "Ne menj el!" Olyat ütött, hogy az kimondhatatlan. Elvoltam az érzéssel, azt kell mondjam.

Másnap aztán városnézés.
Voltunk mi ott mindenfelé, s volt a Kék Mecset, ahol megéreztem: úgy húzza kifelé belőlem a feszültségeket, mint Dumbledore a merengő felett. Muszáj volt belemerülni...
De megkocogtatta a vállamat az együttes egyik tagja, miszerint menni kell. Félbemaradt, sőt inkább azt mondanám beragadt. Abban biztos voltam, hogy estig nem lesz lehetőségem a folytatásra. Meg abban is, hogy mindenképpen folytatnom kell. Úgy döntöttem hát, hogy addig hallgatok; ne vegye el semmi a délelőtti kezdet és az esti folytatás közötti folytonosságot. Este el is mentem a helyi vezetőnk Hakan kíséretében egy hasonlóan nyugodt helyre, s ki is segítettem a beragadt szálat. Fantasztikus érzés volt.
Csendben visszatértem a szállásunkra s ugyanoly csendben elmentem zuhanyozni. Persze nem volt meleg víz. Álltam a hidegzuhany alatt, s adott pillanatban elindult kifelé a többi, de olyan elemi erővel, amilyet én még nem tapasztaltam soha. Valóban soha!
Azonnal tudtam, hogy folytatnom kell...

Másnap így a szótlanság folyatódott.
Ez már önmagában angyali üdvözlet. Befelé figyelek - elég idegen élmény... - semmi sem zavar abban, hogy csak arra gondoljak amit átélek. Külön élményt jelentett a befelé figyelés mellett a kifelé (a csoportra) figyelés, nagyon érdekes volt látni, ki hogy reagál - igazi szociológiai, pszichológiai tanulmány.
Három számomra igazán jó reakciót kaptam. Kollégám azt kérdezte:

- Mi van.
- Semmi - ingattam a fejem.
- Beszéltél valakivel?
- MM - volt a nemleges válasz.
- Akkor beszélj!
Ezen aztán röhögtünk, és látva jó kedvemet ez megnyugtatta.

- Baj van? - kérdezte egy másik kedves tanítvány.
- MM.
- Hát?
Elmutogattam, hogy elvagyok, de hallgatnom kell.
- Ez olyan mintha böjtölnél! - mondta ő.

Egész nap így jártam keltem, s estére az is kiderült, hogy aznap nem is lesz módom a következő alkalomra. Még jó is volt, hogy elhúzódik, hiszen még több időt tölthettem az élménnyel.
Este kis időre felfüggesztettem a hallgatást, mert muszáj volt beszéljek - jó részben erről is, legalábbis a publikus szintig - a már említett tanítvánnyal, mert tudtam, láttam: azt gondolja miatta, a beszélgetésünk miatt tört meg valami. Az övé volt ugyanis a harmadik reakció: csak megsimogatott és mosolygott rám egy kicsit, de ebből is látszott a kétsége.
Csak csendben, nyugodtan, de más csoportbéli "érdeklődőknek" is jeleztem, enyhítve a kínzó/idegesítő/sajnálkozó kíváncsiságon, majd ráerősítettem egy kis zenével, aztán az estével együtt én is újra elcsendesedtem.

Hát harmadnap is így indult.
A szabadprogramban azzal indultam el a társasággal, hogy valahol út közben, ha akad egy hasonlóan nyugodt, ihletett hely, végre elrendezhetem a végét. Persze, hogy nem akadt. Egyértelmű volt - főleg hogy kőhajításnyira voltunk a kikötőtől - hogy hajóra szállok. "Haza" mentem a kezdőpontra. Ahol indult, oda érkezzen. Útközben már készítettem magam - nem is tudtam mást, mert nem is én készítettem, engem készített a gondolat.
...Ott pedig úgy alakult, hogy nem lehet. Nem engednek be! Soha ekkora esést! Elképzelni nem tudtam, hogy most mi lesz, elkeserítő volt. Tán ezt látva, tán csak úgy, de végül megszánt az őr és betessékelt. Ilyen izgatott is ritkán voltam még. Fenn és lenn, mint egy hintában.

Körülbelül fél óra volt. Én csak elkezdtem, s nem is kellett több néhány másodpercnél: magától jött. Ha fennebb elemi erőről írtam, itt már nem tudok mit mondani. Ez leírhatatlan, ezen a felületen - de tán sehogy - vissza nem adható.
Nem részletezem, nem az a lényeg, hogy ott mi volt, hanem az út, amit itt leírtam. A többi amúgy is személyes és azért az, hogy az is maradjon. Szép lassan visszatértem, estére már vissza is rendeződött. Onnantól kezdve elkezdtem nagyon erősen hazagondolni és a lelkem minden erejével készült rá, mi lesz itthon.

Három napig tartott, s amin ez idő alatt keresztül mentem, az életre szóló. Minden úgy történt, ahogy annak történnie kell. De nem is igaz, hogy tartott, mert tart most is. Folyamatosan tisztul, folyamatosan jön és egyre csak arra gondolok: mekkora marha lettem volna, ha ezt én kihagyom! Csak ajánlani tudom mindenkinek, mert biztos vagyok abban, hogy nem lesz mindennapi, ha egy ilyen próba sikerül.
Testileg elég kényelmetlen egyébként. Van bennem egy folyamatos feszültség, érzem a terhet a vállamon, a szorítást a torkomban, a görcsöt a gyomromban, és nagyon szeretnék mihamarabb a végére érni, alig várom hogy újra és újra meginduljon egy-egy apróság, amiről akkor derül ki, hogy mekkora, amikor kinn van. Igen, tulajdonképp minden eredményt meg kell szülni. De ezek a görcsök mégsem a kellemetlenséget sugallják, minden oldódás hatalmas megkönnyebbülés is egyben.

Nem tudom, mennyire múlt ez magán Isztambulon. Tán akárhol nem történhetett volna meg, nekem csak Párizs volt eddig ilyen erős, így most azt érzem, kellett hozzá ez a város az épületeivel és az embereivel. Szóval megértem azokat, akik vissza akarnak menni.
Én nem.
Én magammal hoztam!