Bélabá mondja a magáét

Mikor eljön a szülinapom, a nagypapa mindig kivisz engem a kiskertbe. Olyankor nagyon jól szórakozunk. Focizunk a füvön, virágot ültetünk, vagy leszedjük a medvehagymát, amiből a nagymama készít medvehagymakrémlevest, vagy medvehagymás pogácsát.

A kert közepén van egy nagy tiszafa. Kisebb koromban meg akartam enni a bogyóját, de nagypapa megtanított rá, hogy azt nem szabad. A diófa a kedvencem. Mindig fölmászom rá és diókat dobálok róla a nagypapa elé. Olyankor ő fölnéz az égre, aztán bekiabál a nagymamának, hogy: „Julikáááááááám! Diók potyognak az égből!” Akkor én leugrok a földre és jól kinevetem a nagypapát. A diófára azonban nem csak fölmászni lehet. Nagyon jól lehet alatta üldögélni is. Mikor meleg van, odafekszünk alá az árnyékba. Olyankor nagypapa régi történeteket mesél, amik még vele történtek meg, amikor gyerek volt.

A legjobb azonban az, amikor nagypapa elvisz minket a színházba. Mi a nagymamával beülünk a nézőtérre, de a nagypapa nem jön velünk, mert ő színész és nagyon ügyes, mert akkor is tud sírni, amikor egyáltalán nem szomorú és akkor is mosolygósan játssza a szerepét, amikor egyáltalán nincs jó kedve.

Én nagyon szeretek a kiskertbe menni és márciusban már mindig nagyon várom a szülinapomat. A 6. szülinapomon azonban nem mentünk el. Anya csak annyit mondott, hogy nagypapának rossz a szíve, pedig én jól tudom, hogy neki egyáltalán nem rossz a szíve, sőt nagyon is jó, mert mindig odaadja a könyveit, ha iskolásat játszom, vagy a szemüvegét, ha én vagyok a tanár néni. Sőt, egyszer még a távcsövét is kölcsönadta, mikor kirándulni mentünk. Ezt el is mondtam anyának mire ő csak a fejét csóválta, és azt mondta, hogy ő nem úgy gondolta. Azt bezzeg nem mondta meg, hogy igazából hogy gondolta, csak azt, hogy azért rossz a szíve, mert magas a koleszterinszintje. Csak az a baj, hogy sajnos egyáltalán nem tudom, hogy mi az a koleszterinszint, csak azt, hogy mi az a vízszint, meg lépcsőházszint, de arról, hogy mi az a koleszterinszint, arról fogalmam sincs. Másnap meglátogattuk a nagypapát a kórházban. Azt mondták az ápolónénik, hogy két hétig kell bent maradnia, aztán kiengedik. Alig bírtam kivárni azt a két hetet, mert már nagyon vártam, hogy megint menjünk a kiskertbe. Végül csak eljött az a nap, és nagypapát kiengedték a kórházból.

Anya kivitt a kiskertbe, de most nem szórakoztunk olyan jól. Nagypapa lesoványodott és a szeme sem hunyorgott már olyan csintalanul, mint régen. Már nem az a nagypapa volt. Ültettünk egy meggyfát. Nagypapa azt mondta, neveljem fel, gondozzam akkor is, amikor ő már nem lesz köztünk. Én mondtam, hogy az még sokára lesz mire ő csak mosolygott és megfogta a kezem. A szemében könnycseppek csillogtak, de én tudtam, hogy azok nem igazi könnyek, csak megjátssza őket. Hiszen máskor is megjátszotta. Olyan sokszor! De hiába győzködtem magam, rá kellett jönnöm, hogy ezek most igazi könnyek. Nagypapa sírt. Hirtelen én is elszomorodtam, de nem sírtam, hanem fölmásztam a diófára, és ledobáltam a nagypapa elé e diókat. Föl akartam vidítani a nagypapát, de ő most nem kiabált be a nagyinak, csak simogatta a kis dombocskát a földön, ami alatt a meggymag volt. Akkor leültem a diófa ágára és vártam, hogy végre legyen ebéd és jöjjön értem anya. Mikor elmentem megsimogatta a fejemet és megpuszilt, hosszan, mintha ezt már többször nem is tehetné meg.

Soha többet nem találkoztam a nagypapával, a kiskertbe viszont még mindig jártam a nagymamához havonta háromszor. A meggyfát szépen gondoztam, és mire 8 éves lettem akkorára nőtt, hogy magasabb lett mint a diófa és szélesebb, mint a tiszafa. Erre is kitűnően föl lehetett mászni, de amikor ledobáltam anya elé a meggyeket, ő nem kiabált, hogy meggyek potyognak az égből hanem rám szólt, hogy a kosárba rakjam, ne a földre. Az íze azért nagyon finom volt. A nagymama sütött belőle meggyes rétest, de közben mindig sóhajtozott, hogy milyen kár, hogy ebből a nagyapa már nem ehet. Ami szerintem is nagy kár, mert nagymama rétese nagyon finom, de a mennyországi rétes se lehet rossz. Ezt meg is mondtam a nagymamának, mire ő sírva fakadt.

A meggyfa tovább nőtt és vele én is. Együtt töltöttem vele a gyerekkoromat. Neki elmondtam ami bántott és aminek örültem és ő mindig meghallgatott és sosem nevetett ki. Rajta olvastam, alatta sírtam és ő adott menedéket a tűző nap elől is. Vele nőttem fel. Akkor már elém dobálták a gyerekeim a diókat, olyankor én mindig bekiabáltam a férjemnek, hogy: „Hé apjuk! Diók potyognak az égből!” Az én gyerekeim is megtanulták, hogy nem szabad megenni a tiszafa bogyóit, és a gyerekeim mind meggyfát kaptak a 6. szülinapjukra, és az ő gyerekeiknek a gyerekei meg azoknak a gyerekei is. Ez valahogy családi szokássá vált nálunk. A kiskert tele lett meggyfával, én pedig sütöttem a meggyes rétest és közben mindig arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy ebből a nagypapa már nem ehet.