1987. ősze volt. Ifjak voltunk és ambiciózusak. Épp abban voltunk, mint mindenki, amikor odaér az időben: meg akartuk váltani a világot.

Persze ennek módjáról fogalmunk sem volt, és nyilván kitartásunk sem lett volna. De az akkor mindegy volt. Tudtuk, hogy fontosak vagyunk. Nagyon. Ennek a fontosságnak egyetlen kivetülése a saját öntudatunk volt, más nem tudta rólunk - ha megengedhetek magamnak ennyi öniróniát.

Ez év tavaszán már átestem izgalmak közepette az első "fellépésen": a gimnázium március 15-i ünnepélyén elénekeltem a Nemzeti dalt. Nyilván nem úgy, ahogy azt Tolcsvayék megálmodták - ha maradhatok az öniróniánál. Persze ennek ellenére én nagyon büszke voltam, és azt gondoltam, hogy most mindenki tudja, milyen nagyon vagány zenész is
vagyok én. Egy ember szólt csak meg: Gizi néni a földrajztanárunk, akit azonban nem szíveltünk, úgyhogy nem számított a véleménye.
Karrierem egyelőre ennyi volt. Gizi néni továbbra sem érdekelt.
Eljött aztán ez az ősz, amikor egy hasonló rendezvény után a német- (némelyikünknek meg történelem) tanárunk, aki tán nem is tudja, de diákkorom egyik legjobb tanára volt, mind pedagógiai, mind szakmai tekintetben; azt a kérdést tette fel, hogy miért is nincs ennek az - egyébként zene tagozatos - iskolának zenekara, ennyi zenészdiák közt miért nincs egy sem, aki ilyet akarna. Mi pedig egymásra néztünk. "Miért? Nincs?" Volt. Azon a héten  elhatároztuk, hogy azonnal meg is alakítjuk. S meg is alakítottuk. Persze bevettünk mindenkit, aki akart jönni, úgyhogy nem is volt kis létszámú a banda. November 3-a volt, egy keddi nap.

Tamás nyilván jönni akart. Jóképű srác volt, a lányok szerették, természetesen helye volt egy sikeres sóbizniszben! Az élet meg igazolta is, hisz ma már tényleg ezen a pályán mozog.
Gábor zenész-agy volt és zongorázott, persze hogy oszlopos erőnk kellett legyen, s Ő is igazolva látszik, mert azóta is ebben a szerepben dolgozik aktuális zenekaraiban, s egy hangstúdiót üzemeltet.
Robi szintén a billentyűkben volt otthon, meg a fuvolában, hát fogta Kuti szintetizátorát (apróbillentyűs, elemekkel is működő vicc volt - de pl. 90-ben azzal voltam először utcazenélni Nürnbergben. Vonattal mentünk, de nem kerestünk jól - mondanám sehogy - és pénzünk elfogytával stoppal kellett hazajönni) és beállt.
No hát Kuti. Mai napig sem érteném, mit keresett köztünk, ha nem tudnám, hogy közösségi ember lévén köztünk volt a helye. Az akkori középiskolás felállás szerint Ő volt nekünk az a legegyszerűbb kérdéstől is rákvörösre piruló, a lányok arcára csak barátságos mosolyt csaló, akinek a testnevelésből való megbukást csak a tanár jóindulatával sikerül elkerülni. Pedig erős, céltudatos ember Ő, s akkor is az volt. Sokáig karmesternek készült, később a papi hivatás lett az övé. Volt egy bőgője, amit édesapja hozott el minden próbánkra. Moszkviccsal!
Gitárosnak Paul-t hívtuk, aki az iskola új olasz kéttannyelvű tagozatának alteros fenegyerekei közül lépett közénk.
Na igen, és Andor. A mindannyiunk közül szakmailag legkevésbé, maximalizmusában és elkötelezettségében, lelkesedésében leginkább zenész. Egyfajta motor, aki mindig tolja a banda szekerét és arról álmodozik, milyen lesz ha befutunk - és persze be fogunk, ehhez nem fér kétség. Focizott egy kisváros csapatában, a Focimagazint járatta és semmi más nem érte el. November 4-től nem érdekelte már. Onnantól dobos volt. Dobolt az aktatáskákon, a padok tetején, a kukán, vonalzóval, ceruzával, kézzel. Mindenen, mindennel. A Metal Hammer pedig nyert egy új előfizetőt. A Foci meg vesztett. Ilyen ez... Maximalizmusa is megmaradt, a Menthol zenekar - amiben több évet végigcsináltunk később közösen is - ennek köszönheti megalakulását, sikereit és éppen most véget ért 15 évét.
Én pedig Tamás okán nem lehettem csak énekes, hát - éppen akkor kezdtem tanulni egy Weltklangon - én lettem a szaxofonos. A hajókürtöt már tudtam vele utánozni.

Furcsa, hogy az iskola vezetése megengedte, hogy éppen aznap legyen az első próbánk. November 7-én, amikor az ország, az összes baráti országgal együtt a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat ünnepelte. Mi az első számainkat és zenei nagyságunkat. Robi javaslatára megtanultuk a Magas szőke férfi felemás cipőben c. Pierre Richard film főcímzenéjét. Javaslatomra elkezdtük a Süsü-dalt (az végül nem készült el pedig lekottáztam minden szólamot!) Gábor pedig hozott egy saját szerzeményt. Egy disco számot.
Megcsináltuk! Megváltottuk!
Mi voltunk a minden.

Gábor nem sokkal később előállt egy "blues"-zal. Ez lett a harmadik a repertoárban. Ekkor estünk túl életünk első közös szövegírásán is: farigcsáltunk egyet a Disco-hoz. Ma is csodálkozok azon, hogy juthatott eszünkbe ennyi összefüggéstelen, jól hangzó szó. S lett egy negyedik, egyszerűen csak "Lassú"-nak hívtuk. Persze, hogy szerelmes dal volt.
Nevet is kerestünk. Az ötletek közül Tamás két idióta változata maradt meg az emlékezetemben a Keszüszü-Rucsacsa és a Rugobács, meg az enyém Kuti és a Kerekperec. Végül Ko-operáció lettünk.

A decemberi forgatagban az utolsó tanítási napon volt az első koncert. Lázas készülés előzte meg. Csak négy számunk volt, és alig vártuk, hogy a suli tornatermében ezt a nagy nyilvánosság előtt bemutassuk és örökre rocksztárokká váljunk. Igazgattuk zeneileg, győzködtük Tamást, hogy nem kell itt szépen énekelni... az a kórus... sokkal inkább dögösen kell. Paul-t meg arról, hogy vegye komolyabban, mert nem tudja a számokat, s tessék gyakorolni. Kuti szerzett egy basszusgitárt. Időközben Andornak is szereztünk egy dobszerelést, ami az iskola orvosi szobájában, a vizsgálóasztal alá pakolva várta a próbákat. Ő a befutásról álmodozott és arról beszélt, hogy  a zenélésen kívül milyen fontos a színpadi mozgás, hisz egy igazi zenekar tagjai nem kukaként állnak a színpadon mozdulatlanul, hanem városi vagány módjára szedik szét a színpadot és a közönség józan eszét!
A koncerten aztán mindenki állt kukán engem kivéve. Én komolyan vettem az instrukciót, hihetetlen elánnal ráztam magam s tapsoltam a nyakamba lógó szaxi felett magasra emelt kézzel. Sokan röhögtek akkor rajtam és hát be kell lássam, hogy okkal - hadd ne kérjek újra engedélyt az öniróniára.
Az igazgatónk pedig egy egyszerű mondattal fejezte ki építő kritikáját: "Tamáskám,  halkabban nem megy?"

Pár hét múlva aztán rájöttünk, hogy Robinak nincs elég szerepe, s nagyot nyelve megléptük az első "szakítást" is. Ma is látom az arcot, amivel kilépett a teremből. Nem sokkal később kárpótlást szerzett, mert bevették a Klán zenekarba, ahol magasabb zenei színvonalra nőtt nálunk. Például szaxofonozott és fuvolistaként elég gyorsan elhagyta azt a színvonalat, ahol én csillogtam. Játszott még egy trióban is fuvola-basszusgitár-ütő felállásban s ennek a zenekarnak köszönhetem, hogy megismertem életem első Garbarek számát, mentem aztán el egy Garbarek Group koncertre '91-ben, s lett az egyik "alapmű" az életemben. S nem utolsó sorban elszerette és később feleségül vette az egyik szerelmemet.

Saját szerzeményeket kezdtünk írni és egyre komolyabban tapostuk a siker felé vezető elképzelt út rögös köveit. A nevünket "komolyabbra" cseréltük: H-Land lett. Egyedül az ötletadó némettanárunk értette: "Aha, Magyarföld?"
Paul-t kiraktuk, mert nem tudtuk rávenni, hogy zeneileg is úgy vegye komolyan magát, ahogy mi szeretnénk.
Akkor jött Miki, a zenekar első igazi rockzenésze. Őt én "szedtem össze". Dolgoztam egy szociális szakemberek által vezetett csoportban, az Ifjúsági Telefonszolgálatban, Ő pedig lejárt az ugyanott működő Jazz-teaházba zongorázni. Egyszer magával hozta a gitárját, egy Regent erősítővel, és gitározott egy Rock and Rollt. Én meg mindjárt meghívtam a megüresedett posztra. Az első közös próbánkat a suli folyosóján tartottuk meg vele, mert a portásnő nem volt otthon, de az éppen átépítés alatt lévő épületszárnyba be tudtunk menni. Gyakorlatilag betörtünk...
A számokat ő sem tanulta meg, végig improvizálta, bakizta, a részeket összekeverte, de GITÁROZOTT. Show-man is volt. Tudott észveszejtő szólókat, meg a feje mögött gitározni és a fogaival pengetni. Torzító gyanánt a legendás Regentet használtuk a membrángyilkos, hangerőgomb feltekerős, egyszerű módszerrel.

Nem sokkal később Kuti bejelentette, hogy kilép. Tartottunk búcsú koncertet az iskola épülő új aulájában (mi pakoltuk el a majdani színpadot jelképező lépcsőkről a cementes zsákokat), ami egyben Miki bemutatkozó koncertje volt, Ő adta át Kutinak a búcsúajándékként vásárolt pezsgőt.
Tamás a lakhelyéről hívott egy basszusgitárost Bandit, akivel aztán hosszú évekig volt zenésztársi és egymást támogató baráti kapcsolatom. A megismerkedés ennél viccesebb volt, mert - ahogy ő később bevallotta - a kisvárosi undergrundból érkezvén először nagyon elgondolkozott hova került, látva a bezselézett hajam és egyéb piperkőc dolgainkat, hallva Andor viccesen naív, nagyvonalú terveit. De gyorsan összerázódtunk. Miki Andorral került nagyon nagy barátságba.
No ez volt a H-Land kialakult felállása.

Lett egy repertoárunk, készítettünk is belőle felvételt. A dobot egy sztereo diktafonmikrofonnal vettük fel, a többi hangszerrel a már említett folyosóról játszottunk s egy magnódeckkel rögzítettük az egészet. Mai füllel állítom, hogy a rossz hangminőségen túl a számok zeneileg nem is voltak rosszak, csak nagyon nem tudtuk őket eljátszani.
A zenekar fénykora jött el. Játszottunk a már kész aulában is, ahol már előzenekarunk is volt: Paul alapított egy másik zenekart, akik az Ő alteros zenei világának is sokkal jobban megfeleltek. Náluk pl. Zsolti dobolt, aki most a családi hagyományt, nagyapja tudását tovább éltetve egy híres falusi cigányzenekar prímása!
Gáborral rockoperát kezdtünk írni, mert akkor az nagyon divatos volt az István a király sikerének köszönhetően. Végül egy H-Land szám lett belőle.
Készítettünk még egy felvételt a korábbiakból kiválogatott jobb, illatosabb és új számokkal én pedig közben elég feleslegesnek kezdtem érezni magam, szaxofonozni nem tudtam jobban, énekelni meg nem volt módom, hiszen volt egy énekes a bandában. Meg is írtam Gábornak, hogy kilépek... majd kis szünet után mégis maradtam.
Játszottunk Görcsönyben és Baksán és elindultunk diákfesztiválokon. A mai napig élő keszthelyi Helikonon nyertünk első díjat, és nyereményként meghívást kaptunk az MTV akkori zenei fellegvárába a Rockstúdió c. műsorba.
Miki ekkor jelentette be, hogy sajnos ezt már nélküle tesszük meg, Ő ugyanis kivándorol Kanadába. Sosem felejtem el azt a világvége hangulatot. Magam sosem mondtam neki, hogy mennyire "komázom", zeneileg pedig mindannyian éreztük, hogy ilyen ember kell. Féltünk, hogy nem lesz. Repülőre szállása napján elmentem Ferihegyre, hogy lássam távozni. Ő meg rám hagyta a híres Regentet. Ma is megvan, még a Rolling Stones matrica is ott virít az oldalán.
Kerestünk másik gitárost, kipróbáltunk többet is, csináltunk a Rockstúdióhoz igazi stúdiófelvételt az egyikkel, de már nem mentünk el. Elégedetlenek voltunk Tamás még mindig csak szép és nem dögös éneklésével, Andor dobtudásával, a szaxofonozásommal... Gábor feloszlatta.

Folytattuk aztán másokkal, találtunk nagyon jó gitárost, Valért akit azóta is az egyik legjobbnak tartok, ha éppen zenél és nem szétesik, ott is Kutinak hívták a basszusgitárost - csak egy másik volt. Pavane volt a neve és nagyon szerettük, Bandival alakítottunk meditatív jazz-be hajló zenekart Tetőtérbeépítés, meg Varepito néven, én közben
népzenész lettem... de az már egy-egy másik történet.

A H-Land története itt véget ért.
Az eredménye nem, s nem nagyot akarok mondani, hanem tényleg így érzem: ez a zenekar indított el mindannyiunkat.
Tamás a Zsűri zenekarban és a színházi éneklésben teljesítette ki a pályát, Bandi kiváló progresszív-zenész lett és jelenleg az Orthent-ben csillogtatja a tudását, Andor nagyívű pályát járt be a Menthollal (néhány évig velem együtt), Miki Kanadában gitározik és zongorázik zenekaraival és gyerekeivel(!), mi pedig Gáborral újra együtt toljuk jelenlegi zenekarunkban a Szombati Teakörben a zene szekerét.

Jó volt ezt leírni, s emlékezni az első béna lépésekre, amit úgy hívtak: H-Land...