Bélabá mondja a magáét

Ezt a dalt Tar Istvántól a Kémes-Szaporcai Banda cimbalmosától hallottam először. Sokat énekeltem azóta. Mától mást jelent. Vasárnap 2012. július 1-én éjjel ugyanis elment.

Március elején volt 99 éves. Nem sokkal előtte voltunk még nála, beszélgettünk és muzsikáltunk neki egyet. Nagyon jó kedélyű ember volt, szeretett csibésznek látszani. Nekünk is és a portréfilmben is azt mondta, hogy közepes tanuló volt. A csibészek sosem buknak, de nem is tanulnak jól. Csakhogy mi tudjuk, hogy a bizonyítványa jobb volt ennél. S ettől még csibész volt - milyen is lett volna - aki végig muzsikálta az életét. Brácsásként kezdte, de aztán belehabarodott a cimbalomba.

Mikor évekkel ezelőtt először jártunk nála megtudtuk, hogy majd húsz éve - amikor egyik oldala lebénult egy agyvérzésben - nem muzsikált zenekarral. Felépült egyébként bár a bal keze már nem fogta oly biztosan a verőt, néha el is fordult benne... nem muzsikált többé. A társak sincsenek már régóta.

Kiöltözött érkeztünkre, már reggel felvette a legszebb öltönyt és délutánig várta az ablak előtt ülve, hogy megálljunk a háza előtt. Amikor leültünk a szobájában nem kérette magát, s beszélt, csak beszélt. Ugyanúgy szeretett a régi időkről mesélni, ahogy minden zenész, énekes, népi iparos, akit a városi folkrajongók megkeresnek, ugyanúgy anekdotázott, ugyanúgy lódított egy kicsit minden történeten, hogy színesebb legyen, ugyanúgy nem értette mit keresünk-kutatunk mi ott nála, ahol a madár sem jár. S ugyanúgy csillogtak mosolyogva a szemei. Ugyanúgy élvezte a figyelmet. Azokhoz hasonlóan Ő is "folkceleb" volt - csak egy fehér folton lakó, Szaporcáról nem sokan hallottak - képzett jó zenészek közt is előfordult az "Ismered a szaporcait?" kérdésre az "Az meg ki?" válasz - s persze Kémesről sem, ahol öregkorára lakozott.

Találkoztunk a 99. születésnapján, a feltörekvő generáció, az ifjú táncosok megyei versenyén, ahol meghívott díszvendégként jelen volt. Bizonytalanok voltak már azok a léptek, fénytelenebb volt már az a tekintet, látszott azon a 99 év és a 20 év hallgatás is, de az a mosoly nem tűnt el, s még egy kis beszédet is mondott. Büszkén emlegette a 99 évét - s büszkén nézte napokig az összefoglaló ismétléseit a helyi tévében. El is képzeltem milyen jó kis muzsikálással egybekötött ünnepséggel állunk majd elő a századikon. Képzeletben meg is tartom majd.

Már csak azért is, mert Ő nem hitte a halált. Mások meghalnak, de Ő mindig él - így gondolta. Nem tudta komolyan venni, hogy ahogy minden, Ő maga is megáll egyszer.
Az utolsó napokban azonban már tudta. Az álmok már valósággá váltak, a valóság már álomszerű volt. Elbúcsúzott a családtól, "hétfőn más dolgod lesz" mondta fiának, aki épp az akkori programot szervezte. S vasárnap este a kedvenc sportműsora közben úgy döntött, hogy nem vár tovább...

Nála jártunkkor muzsikáltunk vele néhány jó csárdást. Persze mellé ütött, s nem volt már a régi, de nagyszerűen csatlakozott a bandához a LÉNYEGGEL, láthattuk, hogy mi volt a néhai Szaporcai Bandában a cimbalmos dolga. Pár perc után lecsendült az utolsó hang, s Ő csak ült a két verővel a kezében, nézte a Hangszerét, aki az örök Társa volt... sírt.

Húsz év után újra bandában. Hát persze.

Nem hittem, hogy akkor csendült le az utolsó hang...

Pista bácsi!
Jó utat, és sok múlatságot az új zenekarban!