Már több, mint egy éve.
Amikor a nővéred elérte, akkor fogtam fel, hogy elkezdődött életem hátralevő része. Nem is igazán tudtam mit kezdeni a gondolattal. Eltelt még pár év és te is csak nőttön nőttél. Az utolsó karácsonyon, amikor még kis pupimupi zsámókámnak hívhattalak, ő már csak hazalátogatott. Vacsora, gyertya, társasjátékozás, majd ő távozott és Te is elvonultál a legkisebbel együtt örömködni az ajándékkal boldogan. Épp úgy alakult, hogy másik ősöd, életem választott párja is távozott valami dolgára, én pedig ott ültem egyedül, néztem az ékekkel teliaggatott zöld csodát… és megvallom: felhígult a kemény férfiasság a szememben. Pár év és nélkületek telik majd az este. Lesz majd néhány, amikor előkerültök, jöttök majd egyre többen, és elmerülünk majd az emlékeinkben.
Hogy is kezdődött. A legelső időkben nyilván nem én voltam a forrás, csak a hátteret adhattam az elinduláshoz. Meg az ágyamat, mert azt elfoglaltad, na. Sokat agyaltam is rajta, hogy elég vagyok-e.
Aztán annak rendje és módja szerint elkezdtél nyilatkozni a világ dolgairól, de hirtelen eggyel többen lettünk. Bevallom, aggódtam. Letetted a „mainstream” kommunikációt és lett egy saját nyelved. Értettük és sokat mosolyogtunk rajta, de azért aggódtam is, mert a gyereki féltékenység volt mögötte és tudtam, hogy el fog fogyni, a bonyolultabb dolgok kifejezésére nem lesz alkalmas. Sőt elég hamar – emlékezetes eset – amikor egy koncert zajában hiába lihegtél, hogy szomjas vagy, kukkot sem értettem belőle. Azóta is mosolygok rajta.
Persze abba maradt, és megérkeztél.
Jól elkülöníthető időszakok jöttek. A híres Kisvakond utáni rajongás, az őrült motorozás – a mindenki által ismert műanyag motoron – és ezzel párhuzamosan a szánkó a hóesésben. Majd a mindenben (sőt semmiben) hasra esés, a felrepedt homlokok, a törött kezek időszaka. Az állandó vitázás a tesóval, ami leginkább egymás nevének az egyre erőteljesebb skandálása volt csak. A furcsa viszony a levegőhöz – ami a tüdőt illeti. A dacos ellenállás számunkra egyértelműnek, alapnak tekintett dolog iránt. A zenéhez való mély viszony. A logikus, matematikus, művészi látás. És – szívem szakad – a színpad vonzása.
Elmúlt persze ez a dac is és csak azt láttam, hogy (társas)játékosságában egyre komolyabb – s ezt a játékosságot máig megőrizted, a komoly élet meg úgyis eljött.
Mit is mondatnék? Csak ámulok, hogy milyen ember lett a zsámókából. Nyugodtan nézek a jövőbe!
Hogy miért nem írtam le eddig?
Mert annyira hirtelen jött el, hogy eszmélni sem tudtam. Most meg – akárcsak 5 évvel ezelőtt – elmegyek egyet bőgni.
Légy ember! – de ezt mondanom sem kell, megy ez magától.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.