Nyolc év volt és nagyon nehezen engedtem el. Volt benne minden, de a mérleg akkor is a csoda. Gondolok rájuk sokat, és remélem, hogy kiváló emberekké cseperednek. De nem erről akarok most írni… talán majd ez is sorra kerül. Majd. Amikor túl leszek rajta.
Mert ami viszont rám vár ezután az is csodákkal teli.
A pihenés évét töltöm. Van benne tartalom, engem is megmozdít.
Hajót építek, világot próbálok, önkénteskedem…
Vegyük csak sorra, legyen ez az első fejezet:
Ott kezdődött, hogy több, mint egy éve elvittem a hajómat Gyulához – akit az ismerősei mind Kefe néven ismernek – egy kis átalakításra. El is készült, ki is fizettem, de nem ő csinálta meg, hanem az egyik nála lakó és dolgozó jóember, és sajnos nem jól. Megreklamáltam, Gyula pedig azt mondta, hogy sajnálja, meg se nézte, hogy milyen lett, nem gondolta, hogy nem lesz jó, de így persze nem maradhat, ő meg fogja csinálni.
Nyár végén aztán kinn hagytam az udvaron, azzal, hogy elviszik majd és megcsinálja ősszel. Nem vitték, decemberben tettem el. Tavasszal aztán átszállítottuk azzal, hogy pár nap alatt elkészül, ki is fizettem újfent. Hétről hétre, hónapról hónapra érdeklődtem, de semmi nem történt. Júniusban megkérdeztem tőle, ne jöjjek-e át segíteni.
- Ááá, hozzá se férünk ketten! De a jövő héten már lesz időm, megcsinálom, két nap az egész! - válaszolt.
De továbbra sem történt semmi, míg végül júliusban azt mondtam, hogy akkor a hajót elviszem, a pénzemet meg kérem vissza. Értek én mindent, de kerek egy éve várok rá, és csak ott áll, és potyog rá a szilva. Egyik lábáról a másikra állt, hebegte, hogy csak itt kéne kivágni, habogta, hogy ott kéne beragasztani, nem nagy ügy az egész…
Egyszerűen megsajnáltam. 86 éves, hajlott hátú, sokat megélt öregecske, aki 12 éves kora óta nem foglalkozik mással. Láttam, hogy nem tudja megcsinálni. Nem veszekedtem tovább, hanem megkérdeztem újra: ha átjövök segíteni, megcsináljuk?
- Végül is tudsz mit csinálni - egyezett bele.
Négy napig dolgoztunk. Azaz… dolgoztam. Elkészült. Jó lett. Vállaltam a rokonok és barátok elnéző mosolyát is. Végül is kétszer kifizettem, hogy aztán megcsinálhassam. Ezalatt a négy nap alatt azonban megfordult a világ! Gyulának két fontos mondata is elhangzott:
- Tudod, az a baj, hogy a fejemben még megvan minden, de a kezemben már nincs. 86 és fél éves vagyok, hiába… - hangzott az első.
Értettem én, és őszintén szívesen csináltam vele a munkát. Aztán másnap a következő mondat így szólt:
- Nem dicsérgetlek itt, de te jól dolgozol – „naná” gondoltam, hiszem a saját hajómat csinálom – a kezed is ügyes, szorgalmas is vagy és eszed is van hozzá. Gyere át hozzám, és én megtanítalak mindenre! Megépítjük a Repülőhajót, és utána annyit csinálsz magadnak, amennyit csak akarsz!
Hát más terveim vannak a szabadévemre. Világot fogok látni, körülnézek, hogy hol lehet még helyünk, ha úgy alakul az élet, és hasznos munkákat fogok csinálni mindeközben.
De Gyula elmondta még 3-4 alkalommal. Amióta ismerem – pár éve csak, de – azóta tervezgeti a repülőhajót. Ezerszer elmondta, hogy milyen szuper lesz, hogy fog siklani, és mindennél gyorsabban fog repülni a víz tetején… sőt felett. Amúgy 74(!) év tudással a kezében (még ha az most már nem is működik) el is hiszem, hogy a Repülőhajó a vizek (ha más nem, hát egyik) királya lesz.
Sógorom mindjárt meglátta benne az üzletet és konkrét tervekkel állt elő. Másik sógornőm is kitalált ennek kapcsán egy jó megélhetést az egész családnak. Megindult a fantáziájuk. Elég nagy nyomás és fürkésző tekintetek vettek körül.
Addig-addig, míg azon kaptam magam, hogy átszervezem a terveim. Belefér a világlátás is, meg a többi hasznos munka, de ez Isten ujja, nem lehet kihagyni.
- Gondolkozom az ajánlatodon Gyula – mondtam neki először.
- Jól fogsz járni, meglátod – válaszolta ő.
No végül ráálltam. Augusztus utolsó hetétől átjártam hozzá, esténként otthon hallgattam a susogó nádast, ha előtte hazaértemkor fújt a szél, kihajóztam a saját kezűleg kipofozott kisöregemmel.
És elkezdett alakulni a Repülőhajó. A bordák évek óta kész vannak, nagyjából másfél éve állnak a műhelyben a szerelőgerendákra csavarozva.
Miután egyenként kiszenvedtem minden bordából a helyét (és mellette a vízelvezető vályút) megkapta a gerincét, majd ugyanily folyamat eredményeképpen a fenékéleket, és mindegyiket ki kellett mérni (svungolni) pontosan, hogy se magasabb, se szélesebb ne legyen a többinél, majd patikára gyalulni, hogy szálkányi gödör ne legyen benne, ha hosszában végignézem a hajót. Hosszadalmas, elkeserítően sziszifuszi, és egyáltalán nem látványos munka.
De amikor kész, és két nap alatt rákerülnek a palánkok – amitől egy csapásra hajó kinézete lesz, főleg, amikor a fartükör is felkerül… Milyen szépen tekeredik az orra! Már látom, ahogy vágja majd a vizet. Repülés közben.
Gyula közben naponta 3-4 alkalommal elmondja, hogy mitől lesz ez olyan gyors, mitől fog ez a víz tetején siklani tulajdonképpen nulla merüléssel. Meg, hogy jövőre megnyerjük vele a Kékszalagot, és mindenki ilyet akar majd! És hogy tavasszal együtt tervezzük meg a következőt. Az még jobb lesz. Jobb még ennél a legjobbnál is.
Nekem hétköznapibb gondjaim voltak. Három fúró, egy dekopír, egy sarokcsiszoló és két gyalu táncolt, cserélődött a kezemben folyamatosan. Belekerült több száz csavar, mindegyikhez három furat (egy amin átmegy, egy amibe kapaszkodik és egy, amibe a fejét mélyítjük), ráment két gyalukés, két dekopír él (igaz, az egyiket kiköszörültem), két bitfej, 2 fúrószár, lejött róla két zsák forgács és elhasználtam fél doboz ragtapaszt, meg egy tubus hidratáló kézkrémet és leadtam néhány kilót, ami nem is nagy baj.
Majd megfordítottuk és jött ugyanez a fedélzet éleivel, hogy újabb látványos ugrással felkerüljenek az oldalpalánkok. Száradás közben és egyéb szünetekben pedig elkészült a három javítani való kenulapátom is.
Így telt a szeptember. Gyula boldog. A nőkről regél (megtudtam például, hogy a nők legszebb korszaka az a 10 év 39 és 40 között, meg azt is, hogy aki érti őket, az fát is tud hegeszteni), csibészségeit meséli, 'önironizál' ("Maradj, hozom a csavarokat. Rohanok, mint a küldönc a Bubóban") és folyton énekel. Legboldogabb, amikor kiderül, hogy ismerem a nótát, és együtt éneklünk, a gyalu ritmusára. És dolgozik! Reggel, amikor érkezem a műhelyben találom, délután, amikor távozom, még marad. Kiderült, hogy mégis van még a kezében (nomeg a szemében és a fülében). Azért az nem semmi ám – tudjátok meg! – amikor gyönyörű élesre köszörül egy kettes(!!!) fúrószárat, meg szalagfűrésszel milliméterre szab egy rétegelt lemezt és pár óra alatt lassú mozdulatokkal elvágólag srégre gyalulja a fedélzettartó éllécet!
Közelgett az utazásom – mert az is a terv része, mint említettem; a Repülőhajó egy kicsit vár, amíg visszatérek – Gyula pedig két svungolás közben a marketinggel is foglalkozott:
- Mindenkinek el fogom mondani, hogy ezt a hajót te csináltad! Mindent te csináltál rajta. És attól lett ilyen jó!
Meg:
- Azért milyen jó az, hogy minket összehozott a sors! Nekem is jó, meg neked is jó.
Búcsúzóul pedig csak annyit mondott:
- Gyere, jöhetsz bármikor! Te ide haza jössz.
