Bélabá mondja a magáét

Nem, még mielőtt bárki rosszra gondolna: engem nem ért szexuális abúzus.

De ha már elindult egy mozgalom féle hullám, hát elmesélnék valamit.

Laci bácsival kezdődik a történet. Laci bácsi testnevelő tanár volt. Gyerekként úgy láttuk, köztiszteletnek örvendő. Kisgyerekként, tekintélyfélő csodálattal néztük, ahogy a folyosón, udvaron végigvonult. Aztán amikor az 5. évfolyamba léptünk tanítani kezdett minket. Hamar kiderült, miből áll a tekintélye: egy agresszív állat. A hangnem, és a hangerő, amit a tornaterem magányában megütött, minden gyereket vigyázzállásba kényszerített. És ha ez nem lett volna elég, minden órán legalább egyszer felpofozta... nevezzük Sanyinak... "Sanyit", akit kipécézett magának, mint tenyérbemászó rossz gyereket. Sosem értettem, miért teszi, de mélyen a retinámba égett a gyűlölet, ami Sanyi arcán ült ilyenkor. Mi pedig csak hálásak(???) lehettünk a sorsnak, hogy nem mi vagyunk az ő helyében. Hallgattunk.
Kis afférom nekem is volt vele, amikor eltűnt egy kedves kollégájának Pax (orosz Parker koppintás) golyóstolla, és hónapokig zaklatott, hogy hozzam vissza. Azt gondolta én tettem el, pedig nekünk a négyszínű volt a menő. Mondjuk legalább nem pofozott.

Azóta is szégyenlem, de amikor egy reggel az a hír fogadott, hogy Laci bácsit elvitte a szívinfarktus, gyermeki naivitással az igazságot éreztem megtestesülni.

Kaptunk egy új testnevelőt. Szimpatikus, sportos, jóképű pasas volt. Lelkesen álltunk bele a tesiórákba. Az új tanár jó volt kézilabdából, én jó voltam a kapuban, gondoltam jól megleszünk.

Aztán furcsa élmény kezdett lenni az órák eleje. Már a szünetben le kellett vonuljunk az öltözőbe. Becsöngetéskor megjelent ő, mi pedig vigyázzban álltunk az öltözőben körben, a padunk előtt a jól ismert kék rövidnadrágban, fehér trikóban, tornacipőben. Legtöbbünknek Tisza volt. Az olcsó, nem túl menő fajta barna, a kicsit menőbb kék. Aki nagyon menő volt, annak kínai Dor-Co-ja volt! Persze az is kék, fehéret csak az igazán kiváltságosak viseltek.

A tanár körbejárt. Lassú léptekkel, hátratett kézzel, hóna alatt a naplóval. Értő szemekkel mustrálta a gyereksereget. Hetente kétszer átélhettem a katonai szemle hangulatát. És mindenkihez, aki bármiért is kevesebbnek számított a többieknél - mert vékonydongájú, vagy szemüveges, vagy "tesiből felmenteni való" stb. volt - volt néhány "jó" szava. Miközben ezeket elmondta, a naplóval csapkodta a kliens hasát, igazgatta a trikóját. Minden mozdulata megalázó volt.
Azért pedig, hogy nyomatékot adjon az élménynek, kedvenc áldozatait gúnynevekkel látta el. Csak a teljesség igénye nélkül: Tányérfejű (hetedikesek voltunk "Laci" pedig poppersérót hordott), Dödölle (joviális, mosolygós barátom, későbbi zenésztársam kapta), Patkány ("Sanyi" tőle is megkapta a magáét)... Nem akarom felsorolni, most is hányok, ha rágondolok. Minden óra elején 10-15 perc ezzel telt.

"Pistinek" lett egy gyönyörű, hófehér kínaija. Nagyon büszke volt rá, mi pedig nagyon irigyen néztük aznap reggel. Jött a katonai szemle, belépett az őrmester. Amikor Pisti elé ért, mosolyogva megállt előtte, megdicsérte a szép fehér Dor-Cot majd gondosan... beletörölte a cipőjét, fekete koszcsíkokat húzva a fehér vászonra. Döbbenten és ugyanoly némán álltunk, mint Laci bácsi idejében. A következő óra előtt Pisti krétával fehérré varázsolta a cipőt. A katonai szemle végére persze a fekete koszfoltok már csak az emlékén mosolyogtak a krétának.

Nyolcadikosok voltunk már, ősz volt, amikor egy reggel fájdalomra ébredtem, aminek az lett a vége, hogy egy félórás műtéttel helyretették az - állítólag veleszületett - herevízsérvemet. Semmi macera, élményszerű kórházi lét, és egy hét otthoni pihenés után, már mehettem is az iskolába (egyik gyermekem örökölte, ő reggel bement, este már otthon is volt).

Eljött az első testnevelés óra... természetesen még fel voltam mentve. Amikor elém állt, nem gondoltam semmire, a cipőm nem fehér, a trikóm rendben.

- Na, megjöttél, Zacsek? - kérdezte.

Nemigen tudtam válaszolni, legszívesebben láthatatlanná váltam volna! A későbbiek folyamán még egy másik nevet is kitalált. Nagyon kreatívan néha a Herevere megszólítást alkalmazta. A két név kitartott majdnem év végéig, amikor is a fülébe jutott, hogy nemigen tartom viccesnek - valamelyik felnőtt, akinek elmondtam a sérelmemet, rászólt - és egy szünetben, amikor ügyeletes diáknak voltam beosztva, a folyosón megállítva megpróbálta elmagyarázni, hogy mit vagyok már kiakadva, ez csak tréfa, hisz őt is Kopinak, meg Kopasznak hívták a társai és ő se volt megsértődve (eszébe nem jutott a különbség, hogy nem a tanárai...)
Annyit nyertem, hogy többet nem szólított se Zacseknek, se Hereverének.

Mindig is szerettem volna elmondani Kopinak, hogy egy aljas, alkalmatlan disznó.
Nem ártok már én evvel neki, rég nyugdíjba ment, egész pályáját ott töltötte abban az iskolában. További jó röfögést kívánok neki.

Borsy Péternek hívták.