Zivatar épp nem volt, de zaklatott lakodalom volt.
Nem minden úgy sikerült, ahogy gondoltam. De ezen történet lényege nem is az, hogy a buli hogy sikerült, hanem a fáradalmak utáni együttlét. Csak ketten a szerelemben. Nem is sejtettük, hogy mi kezdődik.
Nem sokkal később kulturális küldetésre indultunk Rammsteinbe, ahol a második naptól kezdve hatalmasakat ettünk vendéglátónk, Holzhauser néni jóvoltából. A fesztiválnak vége lett, mi pedig nem jöttünk haza, hanem elstoppoltunk Párizsba. Még nem tudtuk, hogy már vele.
Pár hónap múlva, itthon tudtuk meg, hogy mindvégig több személy ült a kocsiban. Meg is lepődtünk, mert előzőleg több próba után az orvos váltig állította, hogy most aztán biztosan semmi se lehet. Nem is akartam hinni, csak mikor a kórház folyosóján kiesett a tetris a kezemből, amint egy ápoló beszállt a liftbe a pólyába csavart vörös gombolyaggal.
Hát így kezdődött, s így lett, hogy a csendes, mosolygós, szelíd akarat költözött közénk. Akkor is, amikor az a fagyi kellett, akkor is, amikor az a rohadt drága, semmire sem jó beszélő baba (bár évekkel később adott pillanatban milyen jó volt megtalálni benne azt a négy darab tölthető elemet!), meg amikor el akarta kezdeni, meg amikor abba akarta hagyni, meg amikor el akart menni, meg amikor nem akart eljönni. Meg amikor nem akart enni és lesoványodott, mint a kóró. Jó, akkor tényleg féltettem.
Írhatnék ám én sok mindent, mi történt, mi nem, mit aggódtam, mit mulasztottam, mit küzdöttem. Milyen vicces volt az arckifejezése, amikor csuklás ellen citromlevet kapott, a vádló tekintete, amikor rászorítottam, hogy biciklire üljön és megindult nagy sebességgel lefelé. A térdén a mai napig meglátszik.
Arról is írhatnék, milyen csámpásan tudott ugribugri-táncolni nevetve, aminek két nevet is köszönhet: a Grüberlis Vadkukac meg a címben is szereplő igen kifejező neveket.
Hogy mennyire szeretett a nagy ágyban hancúrozni, aminek meg a harmadik - igaz, csak bece - nevét köszönheti. Hogy mennyire szerette/szereti a vizet; hogy órákra el tudott tűnni a Balatonban - és sosem értette, miért aggódunk - hogy a kenutúra felét úszva tette meg a Tiszán.
Hogy milyen sokat gondolkodtam azon, hogy zenészként kutya kötelességem átadni neki a ZENÉT, ami persze sosem ment, s hogy itatta át (tán épp ezért) mégis olyannyira, hogy a múlt nyáron megríkatott.
Hogy hogyan komolyodott. Esküszöm magától, én sosem erre tanítottam! Hogy aztán 12 évesen a tanítómmá váljon. Aztán 13 évesen meg ilyet írjon. Nagyapja, aki épp most ment el, akinek a feleségét nem is Julinak hívták, és tán sosem ültetett meggyfát - nekem meg csak annyit hagyott itt, hogy meséimet az ő mondása nyomán fejezhetem be Kelemen nagy seggére hivatkozva - most büszkén mutogatja odafenn.
Hogy őrületbe kergetett a hibátlan bizonyítványaival.
Hogy hányszor keltett bennem furdalást, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok vele eleget, amit csak részben pótolt, hogy amikor elérte a kerek 16 és fél évet, megint megutaztattam Párizsba, csak akkor már tudtam, hogy ott van (az édesanyját meg cserébe itthon hagytuk, mert nem szeret stoppolni).
Írhatnék még sok mindent. De hát a lényeget úgysem tudnám megragadni.
A lényeg, hogy sokkal komolyabb, mint én valaha. A segge most is kerek, de abban most már nem az apja gyönyörködik, hanem mindenféle idegen nyikhajok.
Mert közben felnőttél, Zivatar. Bulizz egyet, megyek bőgni!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.