Volt egy igen nehéz napom tavasszal. Ha az ember próbál valamit, valakit nagyon védni, de a körülmények legyőzik és védence megsérül az keményebb kudarc saját magunk vereségénél.
Kiborultam. Lányom (12 éves) ült mellettem a buszon, és hallgatta némaságom, nézte a semmibe meredő tekintetem. S egyszer csak megszólalt:
- Apa! Nem emlékszel mit mondtam az öcsémnek, amikor azt kérdezte, mit kell csinálni majd nyáron, ha a folyóban úszkálva egyszer csak elkapja az örvény?
Látta rajtam a nem választ, bár ki nem mondtam, de nem is várt annyit, hogy a sóhajtás után szóra nyissam a számat.
- Azt mondtam neki:
ha küzdesz ellene, akkor legyőz, mert erősebb nálad, s addig húz, míg el nem fáradsz. Hagyni kell, hogy levigyen és ott el fog engedni. Akkor aztán feljöhetsz.
Máig sem tudtam magam túltenni az élményen, ahogy a lányom rendbe tette a sérült lelkemet. Furcsa érzés, amikor a tanítvány visszatanít. Köszönöm a sorsnak, hogy ezt megadta nekem - azóta többször is!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.