Bélabá mondja a magáét

Azt mondják, lopakodik. Akikről mondják, azok meg kikérik maguknak.
Vannak, kik összeesküvés-elméletekben gondolkodnak, vannak, akik ezeket kinevetik, vannak, akik kikérik maguknak. Van, aki esküszik a szándékosság nyilvánvalóságára, van aki pedig kizárja azt.

Én egyelőre egyik mellé sem állnék. Nem azért, mert láthatóan pártatlan akarnék lenni, nem azért, mert nincs véleményem, de még csak nem is azért, mert úgy általában lennék tanácstalan. Csak tényleg nem tudom, hogy mit mondjak róluk.
Engedtessék meg, hogy először is - és főként - most a kétkedők szemszögéből nézzek rá az ügyre. Igen, a kétkedőkhöz hasonlóan a hírek engem is elérnek. Én is látom a demokratikus intézmények korlátozását, látom a hírek, emberek és intézmények uniformizálását, látom a mindent központosítani akarás szándékát. Hogy mit gondolok az összeesküvés, a lopakodó diktatúra elméletéről, azt megpróbálom ezennel leírni.

Én is éltem a "kommunizmus"-ban, nagykorúvá éppen a rendszerváltás közegében váltam. Azért tettem idézőjelbe, mert a kommunizmus eszméjében (sőt a szóban magában) benne foglaltatik az elnyomás ellenzése. Ezek pedig elnyomtak, ellenállókat, burzsujokat, tudatlan parasztot... bárkit is, de elnyomtak. Jó anarchistaként ezért tehát nem tekinthetem őket kommunistáknak. De nem az emlékeimet kívánom felidézni, hanem az azokról már felnőtt fejjel megfogalmazott tanulságokat átgondolni.
Az első és legfontosabb benyomásom az iskolai ünnepélyek világa volt. Nem akarom hosszan ecsetelni, aki élt akkor, tudja miről beszélek, aki nem, az remélem el tudja képzelni, ha annyit mondok csak: ezek katonai szemlék voltak kicsiben. Vigyázz!tunk, pihenj!tünk, jobbra át! fordultunk, lépésindulj!tunk, zászlónak tisztelegj!tünk, jelentettünk és vonultunk kettes sorban induló-zenére.

forrás: www.museum.hu

A KISZ avatószövegében esküt kellett tennünk 14 évesen, hogy a hazát és a pártot, ha kell akár fegyverrel is megvédjük. Azért fulladt botrányba az ünnepség és kaptam meg a legmagasabb igazgatói fokozatot - mely után MAJDNEM fel sem vettek a szervezetbe, megbocsátó kegyes gesztusként fogadtak be mégis - mert ezt a passzust hallhatóan megtagadtam. Nem voltam én olyan tökös fiú, csak valahogy mégsem fért ez bele a gyerekvilágomba, sőt meg is ijedtem tőle. Tulajdonképpen 'gyávaságból' lettem ellenállóvá.
A második benyomás az esélyegyenlőség mindenek feletti alkalmazása - nevezetesen az adott területre képtelenek 'csakazértis' segítése, és a képesek elnyomása, ha nem voltak segítendők - melynek eredményeként teljesen érdektelen és alkalmatlan segítendőket kötelező jelleggel tereltek bizonyos tevékenységekbe, alkalmas és érdeklődő társaikat pedig nem engedték. Következésképpen ezeken a területeken hatalmas mértékű volt a lemorzsolódás, a folyamatos személycsere és sokan érezhették magukénak az LGT sorait: "egy furcsa tanár nem engedte meg, hogy igazi művész legyek". Sosem feledem a "jelentkezzen, akinek valamelyik szülője fizikai dolgozó!" szégyenérzetét - egyik osztálytársam édesanyja pedig azért állt be takarítani, hogy fia egyetemre mehessen és folytathassa a családi ügyvédi praxist.
A harmadik az arctalanságot célzó uniformizálás. Arra régen rájöttem, hogy a felülről irányított egyenruha, egyenfilozófia, egyenélet nem a jó ügyet szolgálja - s nem feltétlenül az Észak-koreai gyönyörűségre kell gondolni:

forrás: www.dehir.hu

a sokszínűség uniform világa sem sokkal jobb, bármit is hördülnek ezen a nyugatosok, amerikások. (Csak az érthetőség kedvéért: a folklór a szubkultúrák és más természetes közösségek uniformizálódását nem tekintem ezek részének, de a mindent elborító nyugati fogyasztói konzummentalitás egyenboldogságát igen.)
A negyedik csak felnőttként esett le. Panelben nevelkedtem oly sok kortársammal együtt, kulcscsomóval a nyakamban, focilabdával a hónom alatt. Aki sok időt töltött ilyen lakásban, annak fel sem tűnt, hogy ezek konyhája teljességgel alkalmatlan a családi életre. Főzésre is csak nyomokban, de egy családi ebédlőasztal már teljességgel kizárt. A korszellem nem is kívánta. A korszellem az ellenőrizhető közösségi terek, a művházak, önkiszolgáló éttermek, nagy terek, össznépi megmozdulások igényével bírt. Felnőtt családapaként kellett megtanulnom mit jelentenek a családi étkezések és csak most jöttem rá, milyen hajlamos vagyok a pult mellett állva megenni az ebédemet.
A többit gyerekként nem láttam, nem láthattam, azt csak most tapasztalom, amikor hasonló megnyilvánulásokkal találkozok. Amikor egy felettes (legyen az akár állami, multi, bárki) megmondja, mit kell gondolni, amikor az élet legtermészetesebb eseményeit is szabályozni akarják, amikor a "levegővétel szabadsága", az élet mikéntje előírások tárgyává válik, amikor egy színháznak, egy koncertteremnek, egy iskolának megmondják mit lehet és mit nem.

Miről is írok mégis, látszólag összefüggéstelenül?
Láthatólag a fennebb leírt apró mozzanatok történnek velünk nap, mint nap, láthatólag efelé megy az ország szekere. Az összeesküvés-elméletek hívei ezek mögött a jól kitervelt hatalomépítést, a minden hájjal megkent, tudatos, hataloméhes diktátort látják.
Én ezt nem szívesen hiszem. Nem szívesen hiszem, hogy lenne bárki, aki ennek folyamatát minden elemére kiterjedően át tudná gondolni, meg tudná tervezni és véghez tudná vinni úgy, hogy a nyilvánvaló szándék rejtve maradjon. Én is azonnal tudom a megfelelő választ:
- Nem is ő egyszemélyben. Rengeteg tanácsadó veszi körül, akik mind egy-egy adott terület okos szakértői, remek pszichológiai ismeretekkel.
Nos ezen egy percig sem vitatkozom. Csak valószínű-e, hogy ezen emberek bármelyike úgy gondolkozna: "akkor most kötelezővé tesszük az iskolaköpenyt, ilyen-olyan erkölcsi nevelést, ezzel arctalanná, személytelenné tesszük a közösségeket, ami által az individuális akadályok elhárulnak s a főnök gyakorolhatja a még korlátlanabb hatalmát"? Mert az uniformizálódás valóban így működik és erre használható, láttuk/látjuk ezt számos történelmi példán, sőt személyesen is tapasztaltuk nem oly régen. Hihető-e mégis, hogy bármely tanácsadó szándékosan ezt akarná, ezzel a hatalommal akarna felruházni valaki mást? Hogy egyszer csak ne ébrednének rá, hogy valami mást támogatnak, mint amit az emberségük, a szakmai elhivatottságuk kíván?

Vagy valahogy másképpen kell ennek működnie?
Úgy egyrészt, hogy MINDEN tevékeny résztvevő csak egy kis területet, egy-egy adott feladatot lát, s a gonosz célt nem is ismeri és valamely nemes szándék mentén ebben igyekszik a legjobbat, legtöbbet elérni (s persze ők is ugyanoly értetlenül állhatnak más területek szakértőinek bizonyos lépései láttán - elég ha csak a családpolitika nemrégiben megnyilvánult esetét, a családon belüli erőszak kérdésében kifejtett álláspont körüli botrányt látjuk). S úgy másrészt, hogy a legfelső szintű vezető is csak a következő lépést látja, s nem gondolja végig folyamatában, hogy az adott lépés hova vezethet.
Tehát egyikük sem látja az út egyáltalán nem biztató végét?
Én hiszek a népmesei törvénynek: a gonosz menthetetlenül elbukik, a szándékos rosszakarás szükségszerűen nyeri el méltó büntetését. A diktatúra nem úgy lopakodik, hogy valaki, vagy valakik a kabátjuk alatt rejtegetve cipelik, hogy a megfelelő pillanatban előránthassák. A diktatúra önálló entitás, ő csak lopakszik, egyre beljebb (oly jól leírta Joanne Kathleen Rowling a Harry Potter első részében, milyen rossz lehet a lopakodó gonosz tudatlan hordozójának lenni). Ha szándékkal teszik valakik, akkor nem félek, mert tudom, mi a mese vége. De ha tudatlan alanyként, ha a diktatúra őket felhasználva önállóan lopakodik, akkor rajtunk csak a kis varázslótanonc segíthet, illetve az a bátor jobbító akarat, amely saját sorsán keresztül őt kénytelen kelletlen arra kényszerítette, hogy szembenézzen a legrosszabbal - mindannyiunk érdekében.

Látom ahogy kiosztják a demokratikus intézményeket, tapasztalom, hogy egy éve a családi életre majdnem alkalmas méretű házikónk (csak egy szoba hiányzik ahhoz, hogy a nappalink egy igazi családi térré alakulhasson) éppen csak elkerülte az adóköteles kategóriát (idén már nem, ha féláron ugyan, de most már fizetünk is), államosítják a munkahelyemet, iskolaköpenyről vitatkoznak, kötelező polgári, katasztrófavédelmi stb. tartalékos szolgálatot lengetnek, elveszik az egyetemek, iskolák, kulturális intézmények autonómiáját és egyéb, a múltból nagyon ismerős apróságok jelennek meg az életünkben.

Én pedig csak azon gondolkozom, hogy akkor most lopakodik, vagy szándékkal hozzák. Mert jön, az kétségtelen. Akárhogy is van, én drukkolok a tanácsadóknak, hogy mielőbb eszméljenek.