Bélabá mondja a magáét

Amikor oly sokáig küzdesz a jóért, akkor mikor megkapod, már keserű lehet az íze. Olyannyira, hogy sokszor már nem is kell.

Vannak olyan helyzetek is, amikor úgy látod, hogy hiába - ez már veszett fejsze nyele - és inkább megpróbálsz két lábon állni, máshol is biztosítani, hogy nehogy elmenjen melletted az élet. Miközben  kényszerűen felkészülsz arra, hogy a süllyedő hajó után még legyen mentőcsónakod, mikor nincs több adud és feltenni való téted, húzol egy másik lapot egy másik partiban. Azért még küzdesz a mindennapokért, kijátszod az utolsó lapokat ebben a partiban. A játszótársakon is úgy látszik, hogy az utolsó tétjeiket teszik fel, Te már az órádat is betetted, s a többieken azt látod, erősnek gondolnak, nem féltenek - hiszen önmagad érdekében valóban erőre is törekszel - inkább magukra figyelnek. Furcsa módon éppen az erőd az, ami a segítségüket elzárja.
Aztán egyszer csak úgy alakul, hogy az utolsó lapod (amiről nem is gondoltad volna) nyer. S akkor mit kezdjél vele? Főleg, hogy közben már ott a másik parti, ahol szintén benn van a tét, arról nem is beszélve, hogy ha már odaültél, nem veszi jól ki magát, ha felállsz: "bocs, mégsem", hisz oda azért ültél, mert jó partinak tartod, ezt pedig már veszettnek gondoltad.

Ebben a partiban már nincs jó döntés. Hiába tied, már nem fogod besöpörni a nyereményt. Ott hagyod az asztalon a veszteseknek, azoknak, kik ellened játszottak és azoknak, kik veled - akiket ezzel utoljára pofán csapsz és jó eséllyel nem is tudnak majd mit kezdeni vele. Átülsz a másik asztalhoz és belefogsz egy új játékba, ami minden bizonnyal jó lesz csak azért ott van az otthagyott asztal felelőssége.
Nem volt erőd végig bízni a lapokban, elhitted, hogy veszthetsz (nem hitted, hogy nyerhetsz) és magad is meglepődtél azon, hogy az utolsó lap ilyen erős.

Ha későn jön a jó, egészen rossz tud lenni.