Egyszer rám tört a civil kurázsi. Gondoltam leírom nektek tanulságul.
Az úgy volt, hogy új házba költöztünk. Majdnem mindent elintéztem, minden szolgáltatót végig jártam, mindent leróttam. Kb. két hete laktunk ott, amikor kiccsaládom elutazott a Balatonra, én pedig egyedül fúrtam, faragtam az új lakásban. Egy kellemetlen problémával küzdöttem csak: a hétvégére elfogyott a pénzem. Érthető hát, mennyire örültem neki, amikor egy értesítőt találtam a postaládámban, miszerint egy utalványom érkezett. Péntek este volt, zárás előtt fél órával, lecsattogtam tehát a postára, átvenni az életmentő összeget.
A hölgy nagyon kedvesen fogadott. Kérésére átnyújtottam a személyimet és a lakcímkártyát. A baj aztán itt kezdődött el:
- Sajnos nem adhatom oda - közölte velem.
"Tán tyúkok ülnek rajta" - gondoltam, de e helyett inkább megkérdeztem tőle, hogy vajon miért.
- Mert Önnek más cím van a lakcímkártyáján.
Az ártatlanság magabiztosságával kezdtem bizakodó ügyfélként magyarázni, hogy épp most költöztünk, még nincs új lakcímkártyám, de - mert közben láttam az elővett utalványt - épp a régi cím vonatkozásában érkezett az egyik szolgáltató végelszámolása. Mintegy 2600 Ft biztosította meggazdagodás kacsingatott felém, én pedig nyolc(!) különböző irattal tudtam bizonyítani kilétemet (hozzá tartozik a dologhoz, hogy a nevem sem található meg minden utcasarkon, mint a PaDöDő által megénekelt Szabó János, vagy a KFT magaslatokba emelt nagy kedvence Kovács Pál), s azt is tudom, hogy a központi postán lakcím hiányában az aláírás mellé felírják az igazolványszámot így az esetleges illetéktelen ügyfél visszakereshető.
Kértem, hogy jegyezze fel mind a nyolc számot, tán nem jelenek meg több százezer értékben hamis papírokkal, némi szolgáltatói visszatérítésért. De ő hajthatatlan volt, mit neki nyolc irat húszra sem adná a gyémánt félkrajcárt.
- Esetleg keresse ki az édesanyám nevét a telefonkönyvből - kértem, s jól tudtam, hogy az ő neve is egy példányban szerepel ebben a remek irodalmi műben.
- Ne haragudjon, de én nem vagyok nyomozó - felelte, s kétséget nem hagyott, hogy a többedik kreatív ötletem is hidegen hagyja.
- Tessék mondani, ha én most meghatalmazom a szomszéd bácsit, és ő idejön, neki odaadja? - kérdeztem.
- Természetesen.
- Hogyhogy? Azt hogy tudja leellenőrizni, hogy én, vagy - merthogy abban már biztos lehettem, hogy a hivatalos verzió nem hiszi el, hogy belőlem egy van - a másik Gipsz Jakab írta neki a meghatalmazást.
- Hát azt nem tudom, de az ő adatai rajta vannak a meghatalmazáson, így ő gond esetén felelősségre vonható.
- Én pedig pont azt kérem, hogy hadd legyek én a felelőségre vonható - emlékeztettem a nyolcas számrendszerben tett előző ötleteimre.
- Azt nem lehet - felelte azonnal.
- Jól értem tehát, hogy ezt a pénzt most a világ összes polgára felveheti, csak pont én nem?
Ezen láthatóan elgondolkozott. Nem tudom, hogy eszébe jutott-e a csinovnyik halála, nem tudom, hogy felsejlett-e előtte könyökvédős elődeinek sokkal egyszerűbb élete, de láthatóan végiggondolta, hogy a helyzet valóban ezt osztotta.
Csendben, kicsit tán visszahúzódva válaszolt:
- Tulajdonképpen igen.
Még vitatkoztam vele egy kicsit, felajánlotta, hogy ha hozok egy befizetett számlát erről a címről, akkor elhiszi, hogy ott lakom... de a záróra vészesen közelgett, így hirtelen huszárvágással hátat fordítottam, hagytam egy kicsit gondolkozni a világ másik több 6 milliárd lakójának az én pénzemhez való előjogán.
- Hölgyem! - szóltam a mögöttem állóhoz - ne haragudjon. Hallotta a helyzetet. Ha írnék egy meghatalmazást (mint elsőnek a sokmilliárdból), felvenné nekem a pénzemet?
A válasza sokat tanított nekem az állampolgári langymeleg némaságról, a bürokrácia félelmetességéről és egyebekről. Merthogy nemet mondott. Csak egyszerűen nemet. Tán egy "ne haragudjon"-t hozzábökött.
Vert seregként távoztam. Nem messze, csak egy emelettel lennebb, ahol egy hirdetési újság irodájában két csinos fiatal hölgy dolgozott. A legmegnyerőbb mosolyomat öltöttem fel. Elővettem a fiatalos lendületet, az egyetemisták laza, barátságos arckifejezését. Peace brother, lazák vagyunk és a jövő gyermekei. Meg satöbbi.
- Én postaforgalmit végeztem, én ilyet nem csinálok - jelentette ki büszkén egyikük.
Puff neki, belebotlottam, egy tanult és emancipált nőbe.
Nem adtam fel. Volt még negyed óra zárásig. Sportoltam egyet az egyik közelben lakó barátomhoz. Arra gondoltam írok neki egy meghatalmazást. Legyen ő a második a milliárdokból.
Boldogságomat a színházjegyük akadályozta, ami miatt eljönni nem tudtak, de tanúként mindketten nagyon szívesen aláírták a meghatalmazást.
És szikra gyúlt. Láttam is a fejem felett, mint a néhai Varázsceruza (nem Mozart műve, az valami hangszer, bár bűvös ereje annak is van) főhősének a rajzfilmben.
Szaladtam vissza Sándor gordiuszi kardjával a zsebemben. Még volt 5 percem.
Már nem ő ült ott, hanem egy tanulólány - lévén egyébként ez egy tanposta. Átnyújtottam neki a meghatalmazásomat. Határozottan elmosolyodott. Illetőleg röhögött egyet magában. A kedvenc ügyintézőm észrevett és mosolyogva indult felém.
- Látja, hozott valamit, csak megoldotta - repeste.
- Hozott! - mondta a tanulólány ugyanazzal a visszafojtott röhögéssel a torkában, s hátranézés nélkül odanyújtotta neki a papírt.
"Alulírott Gipsz Jakab, (Kukutyin utca 2. Anyja neve: Egyetlen Édes, személyi igazolvány szám: AA121212 meghatalmazom Gipsz Jakabot (Zabhegyező utca 8. Anyja neve: Egyetlen Édes, személyi igazolvány szám: AA121212), hogy helyettem a nevemre érkezett küldeményt átvegye. Előttünk, mint tanúk előtt..." - állt az iratban.
A színe és az arckifejezése nagyon tetszett. Azóta is emlékszem rá. Már-már hiányzik. Mert gonosz vagyok, na.
- Hát megkapja a pénzét, de nehogy azt higgye, hogy ez rendben van!
- Nehogy azt higgye, hogy nincs. Nem hitte, hogy egy van belőlem. Hát akkor kettő van, s az egyik most meghatalmazta a másikat. Mert véletlenül ismerjük egymást. (Nézzétek el nekem, hogy ilyen csúnyán megszúrtam, de hát muszáj volt.)
És heroikus küzdelmem meghozta gyümölcsét. 2600-at. A vacsora mellé még sört is vettem és másnap is volt némi apanázs.
Sokáig jártam aztán hozzájuk egy előre megírt irattal. Sose kérte többet. Felsejlett, hogy mekkora poén lenne, ha egyszer bemennék és oltári balhét vernék ki, hogy felháborító módon mindig odaadják a küldeményeimet a másik Gipsz Jakabnak. Mert gonosz vagyok. Csak nem nagyon.
Látják? Nem látják? Na látják!
