Bélabá mondja a magáét

Jó ideje csak a hírek vanak.
A legkülönbözőbb újságok cikkei, tv-k, rádiók riportjai.
E-mailek, melyekben ezek címei vannak összegyűjtve.

Most viszont Ági írt. Sokkal fontosabb ez minden hírnél. Mert hónapok óta nem tudjuk mi van Vele, csak azt, hogy miként alakul a szabályzás, ki mit nyilatkozik, meghosszabbítják-e a fogvatartást, mit mondtak a "szakértők" a tárgyaláson. Pedig számomra - a természetes öröm mellett, amit annak okán érzek, hogy végre megmozdult egy 22 éves tetszhalott - sokkal fontosabb, hogyan éli meg Ő ezt a helyzetet, keresztül megy-e sérülés nélkül (és most nem a megbilincselt bokájára gondolok). A megpróbáltatás mindannyiunkké, az eredmények is, de mégiscsak neki kellett a rácsokat nézni, mégiscsak neki kellett vetkőzni, s kérvényt írni a szülinapi "koncert" tárgyában - mégha engem is felháborít a parancsnok elutasító levele a hivatkozott paragrafusiaval együtt, melyet képtelen vagyok nem az ő személyes állásfoglalásaként értelmezni.

Azt sem feledhetem, hogy a történetnek koránt sincs vége. A per még folyik ellenük (s ebben is csak a hírek vannak), s a kimenetele bármi lehet, még akkor is, ha sejtjük, hogy nemigen merhetik Őket ténylegesen elitélni. Őket, mert ne feledjük, hogy nem egyedül áll Ági a vádlottak padján egy sok tekintetben koncepciósnak tűnő perben - s erőnek érzem azt is, ahogy a többiek képesek hallgatni. Bár írnának Ők is.

Ági írt végre s amit írt, még fontosabb számomra. Nagyon jól eső érzés, hogy mi is benne lehetünk az Ági könyvében. Csak egy rövid mondatot írtam, rajzot sem küldtünk. Nem gondoltam, hogy önkifejező nyilatkozatomra lenne szükség, inkább csak egy jelre Áginak, hogy Vele vagyunk.
Mi vele vagyunk. Együtt böngésszük azokat a csak híreket a gyerekeinkkel, akiket alig tudtunk lebeszélni az Ágit támogató jelvény kitűzéséről. Nekik is nagyon jó volt tudni, hogí Áginak ilyen fontos, erőt adó segítség lehetett ez a Könyv, aminek egy mondat erejéig mi is részesei vagyunk.

Érdekes megjegyzést olvastam nyugdíjügyben egy blogpost kommentjei közt:

"Diákként nyári munkából szerzett jövedelmed befektetéséről meggyőz édesanyád, hogy tegyétek félre egy kamatozó számlára, és amikor eléred a 18. életévedet, vesznek belőle neked egy motort.
Rakod is félre a pénzt, és várod a 18. szülinapod, de édesanyád 17. szülinapodon bejelenti, hogy nagyon síkosak az utak országszerte, emiatt az egész országban sok homokot kell szórni, így a félretett pénzedből vett 3 köbkilométer homokot és véletlenszerűen szétszórták az országban. A lényeg, hogy most már biztonágosabbak az utak és kevesebben csúsznak el. Jah és kapsz egy papírt, amiben az áll, hogy amennyiben a családod megengedheti magának, természetesen kapsz egy motorbiciklit 18. születésnapodra, de nagyon nem úgy néz ki, hogy matchboxnál nagyobb méretű lenne.
Édesanyád szerint jövőbeli extrabevételt a család onnan várhatja, hogy a homokszórás miatt kevesebb öreg néni csúszik el a jégen és ez valamiképpen hatást fog gyakorolni a család anyagi helyzetére.
Viszont most karácsonyra kapsz néhány tábla csokit is az eddigi kamatokból.
Persze választhatod azt is, hogy inkább megtartod a pénzt, de ebben az esetben a jövőben neked kell fizetni az élelmezésedet és a családi hűtőbe nem nyúlhatsz bele."

Jó megközelítés. Bár én nem vagyok egyértelműen bizonyos egyik oldalon sem, sőt nem is tartottam feltétlenül magaménak a számlán lévő pénzt, mert:

• pro: hiszen ugyanannyit vontak tőlem is, mint attól, aki nem volt pénztártag, s ennek egy részét "megkaptam"
• pro: nekem ráadásul kötelező is volt belépni, nem önként mentem oda
• kontra: persze ezért vállaltam, hogy ennyivel kevesebb állami nyugdíjat is fogok majd kapni.

Ez már persze nem kérdés, mert - szó, mi szó elég zsarolás szagú - választás elé vagyunk állítva. Ha látnám a garanciát, hogy ők is megpróbálják "kezelni" valahogy az összeg ezen részét (magyarán cáfolva "az állam rossz gazda" mondást visszavennék a feladatot a magánszférától, kikapcsolva a pénztárvezetők magas fizetése, osztaléka stb. okozta nagyvonalú pénzszórást, s ezzel még növelnék is a pénztár költséghatékonyságát) nem lenne kétséges, mit döntenék. De sajnos nem ezt látom.
Vagy ha legalább biztos lehetnék abban, hogy lesz nekem ebből nyugdíjam, az állam mégiscsak - a magánpillér nélkül - képes majd működtetni egy nyugdíjrendszert. De ezt sem látom. Sőt a lépésben azt látom, hogy már ma sem tudják a befizetésekből fedezni, folyton hozzá kell nyúlni más címzésű pénzekhez is, növelni kell a hiányt (magyarán további hitelekhez folyamodni) stb. Látva a népesedési folyamatokat, körülnézve ezügyben a világ más részein is, biztosra veszem, hogy ez csak romlani fog.
Magyarán azt gondolom, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer teljesen biztosan működésképtelen lesz. Így ez az intézkedés rövidtávú gondolkodásra utal; mai haszonért - néhány százalékos mérlegjavulás? - feladjuk a jövőt.

Még nem döntöttem, de a fentiek alapján az egyértelmű, hogy önmagában visszalépnem nincs értelme, ha nem lesz mellette valami más is, inkább maradok. Már csak azért is, mert a netfolio kalkulátora szerint ha csak néhány százalékos hozamot produkál a pénztár, már jobban járok. 0%-nál pedig majdnem ugyanott vagyok: ugyanúgy nem kapok majd sz...t se.

Csak azért írtam le, mert én is elolvasok sokminden hasznosat pro és kontra, hátha ez is segít valakinek.

Érdekes, hogy az emberek milyen különböző módon kezelik a múltat.

Számomra a múlt fontos dolog. Akik lesöprik egy "úgyse hozhatod vissza, minek rágódni rajta" mondattal, azok általában azért teszik, mert éppen visszahozhatatlanságát nem tudják elfogadni. Számomra a visszahozhatatlanság éppen a legfontosabb tulajdonsága a múltnak. Mert tanít.
Arra tanít, hogy a jelent felelősséggel kell élni, ha egy mód van rá, ne legyen olyan, ami miatt legszívesebben visszamennénk, hogy másképpen lehessen csinálni. Hibák aztán úgyis lesznek, kellemetlen visszafordíthatatlanságok úgyis akadnak. Arra tanít, hogy a megtörtént eseményeket be kell fogadni, s emlékezni kell rájuk. Elsősorban emlékezni kell rájuk, már csak azért is, hogy a jelen hasonló hibáit fel tudjuk ismerni és ne kövessük el újra. Számos szólás, közmondás szól erről az intelemről a "kétszer ne lépjünk ugyanabba a folyóba"-tól a "ha valaki egyszer becsap az az ő hibája, ha mégegyszer, az a tied"-ig.

Vannak emberek, akik a jelenben is azzal próbálnak védekezni a nehézségek ellen, hogy megpróbálnak nem tudomást venni róla, a klasszikus strucc-politikát folytatják. Ők kétféleképpen kezelhetik a múltat. Vagy

• másképpen emlékeznek, vagy
• nem emlékeznek

Hadd ne alkossak itt most véleményt, melyik a rosszabb. Egy dologban közös probléma mindkettő: nincs számukra tanulság.

Aki a jelenben hárít, az a jelent nehezebben éli, s minden tapasztalatot egyenként kell magába fogadjon. Aki a múltat is hárítja annak tapasztalata sincs. Ő az, aki a már említett módon ítél: "ne rágódj a múlton, tekints a jövőbe, csináld jobban". Ha valaki sosem tanul a múlt hibáiból, annak a múltra gondolni valóban csak felesleges rágódás. De annak a jelen is rágódás. Faramuci - legalábbis számára faramuci - módon éppen ő fog rágódni minden esetben, hogy miért nem úgy történik, ahogy ő azt szeretné.

Mindegyikünknek vannak a gyökereiből hozott módszerei, hogy valamely problémát hogyan igyekszünk kezelni. A múltra figyelő ember az első példaértékű eset tanulságában felismeri, ha a módszer hibás és átalakítja azt. A múltat hárító ember újra elköveti a hibát ugyanúgy, aztán vagy rágódik a következményeken is, vagy megmagyarázza, hogy nem is elhibázott ez így. A módszer pedig marad mindörökké.

Már csak egy kérdés merül fel bennem. Mit tehet a múltra is figyelő ember, ha azt látja, hogy a múltat hárító egy régebbi hibát készül megtenni újra? Tudja-e úgy emlékeztetni a régi esetre, hogy az ne a múlton való rágódásnak minősítse csak a figyelmeztetést? Lehet-e egy ilyen embert a tanulság felé közelíteni, vagy reménytelenül el kell engedni a kezét? Ez utóbbi nem strucc-politika-e ugyanúgy?

Minden zebrához alkalmazni kellene egy csinos nőt, rövid szoknyában és szép harisnyában. Aki át akarna kelni, vele könnyen tehetné.

Javulna a gyalogos közlekedés biztonsága és a munkaerőpiaci helyzet, sőt számos villanyrendőr kiiktatásával még energiát is megtakarítanánk!

Bár fogalom volt a neve, sosem szerettem igazán. Úgy éreztem a viccei gyengék, ahogy műsort vezet is inkább erőltetett, mint jópofa, s általában az egész tevékenysége nem áll a helyzet magaslatán. Egyszer azonban láttam egy beszélgetést stílszerű: "Endrei Judit beszélget Antal Imrével" címmel - már ha jól emlékszem - nem mintha a címe lenne lényeges.
A műsorvezetőnő miután visszaemlékezett Antal Imre zongoraművészi múltjára, s arra, hogy milyen hirtelenséggel szakadt ez félbe egy betegség miatt, arról kérdezte riportalanyát, hogy nem volt-e nehéz túltennie magát pályájának tönkremenetelén. Antal Imre pedig olyan választ adott, ami egycsapásra emelte őt szememben a halhatatlanok közé. Bár szó szerint nem tudom idézni - s a neten sem találom semmilyen formában - azért mégis párbeszédes formában osztom meg.

- Nem volt nehéz lépés?

- Hogyne lett volna nehéz! Hadd mondjak el egy történetet:
Egyszer egy barátommal moziba mentünk - tudja akkoriban szokás volt, hogy minden film előtt levetítettek egy rövidfilmet. Aznap ez egy telefonfülkéről szólt.

Belépett egy ember, s miután elvégezte a telefonálni valóit a fülke ajtaja nem nyílt. Akárhogy próbálkozott nem tudott kijönni. Majd jött egy teherautó, a darujával feltette a fülkét az emberrel együtt a platóra és elvitte egy helyre, ahol letette a többi fülke közé, amelyek ott álltak hosszú tömött sorokban. Mindegyikben egy ember. Némelyikük boldogan telefonál, más őrülten dörömböl és ki akar jönni, megint más rezignáltan veszi tudomásul, hogy bennragadt, s van olyan fülke, ahol már csak egy csontváz látható.
Amikor kijöttünk a moziból, a barátom megkérdezte:
"Te Imre! Mi volt ez a hülyeség ezekkel a fülkékkel?"
"Tényleg nem érted?" kérdeztem tőle. "Mindannyiunknak van egy ilyen telefonfülkéje, amiben tetszik vagy nem, de le kell élnie az életét"...
S tudja nekem ki KELLETT jönni egy ilyen fülkéből.

- Hát ez igaz, de azért Ön végül talált magának egy másikat, amelyben szintén sikeres lehetett. Ismert tévés személyiség, egy ország ismeri és szereti, mint mindannyiunk Antalimréjét. Végül kárpótolta a sors azért a csapásért...

- Gondolja? Hadd meséljek el magának egy másik történetet:

Élt régen, úgy 250 évvel ezelőtt egy ember. Amikor összekapott a feleségével, nem rajta töltötte ki mérgét, hanem odaállt az asztalához és furcsa jeleket rajzolt egy vonalas papírra. Így vezette le a feszültséget, és simult hozzá a világhoz.
Most 250 évvel később és 6000 kilométerrel arrébb egy másik ember kezébe veszi a papírt, vagy egy másolatát és vezetésével néhányan megfejtik a jeleket, s az eredményt bemutatják egy nagy teremben néhány ezer másik embernek. S képzelje ez a vezető (nevezzük karmesternek) és az a  néhány társa, de még az a néhányezer másik ember is ugyanazt érzi, mint a mi régi emberünk (nevezzük mondjuk Mozartnak).
S még hadd mondjak valamit:
Ha egy versre vágyik, leemel a polcról egy kötetet, kinyitja és elolvassa - a vers pedig a magáé.
Ha egy képre, akkor elmegy egy múzeumba vagy (jó tudom az nem ugyanoly jó, de) kinyit egy repro kötetet és a kép a magáé.
Próbálja meg ugyanezt egy kottával!
Zenésznek lenni hatalom. Végül most is úgy gondolja, hogy kárpótolt a sors?

Mondott még néhány okosat, de ennyi talán elég is. Azóta tudom, hogy Antal Imre nem volt akárki. Azóta tudom, hogy egy igen erős ember volt, aki tudott váltani és tudott az egyik sorscsapásáról úgy beszélni, mintha csak valami régi kínai mondást idézne.

Na és azóta tudom, hogy hálás lehetek, amiért a zenei pálya kiválasztott magának.