Érdekes, hogy az emberek milyen különböző módon kezelik a múltat.
Számomra a múlt fontos dolog. Akik lesöprik egy "úgyse hozhatod vissza, minek rágódni rajta" mondattal, azok általában azért teszik, mert éppen visszahozhatatlanságát nem tudják elfogadni. Számomra a visszahozhatatlanság éppen a legfontosabb tulajdonsága a múltnak. Mert tanít.
Arra tanít, hogy a jelent felelősséggel kell élni, ha egy mód van rá, ne legyen olyan, ami miatt legszívesebben visszamennénk, hogy másképpen lehessen csinálni. Hibák aztán úgyis lesznek, kellemetlen visszafordíthatatlanságok úgyis akadnak. Arra tanít, hogy a megtörtént eseményeket be kell fogadni, s emlékezni kell rájuk. Elsősorban emlékezni kell rájuk, már csak azért is, hogy a jelen hasonló hibáit fel tudjuk ismerni és ne kövessük el újra. Számos szólás, közmondás szól erről az intelemről a "kétszer ne lépjünk ugyanabba a folyóba"-tól a "ha valaki egyszer becsap az az ő hibája, ha mégegyszer, az a tied"-ig.
Vannak emberek, akik a jelenben is azzal próbálnak védekezni a nehézségek ellen, hogy megpróbálnak nem tudomást venni róla, a klasszikus strucc-politikát folytatják. Ők kétféleképpen kezelhetik a múltat. Vagy
- másképpen emlékeznek, vagy
- nem emlékeznek
Hadd ne alkossak itt most véleményt, melyik a rosszabb. Egy dologban közös probléma mindkettő: nincs számukra tanulság.
Aki a jelenben hárít, az a jelent nehezebben éli, s minden tapasztalatot egyenként kell magába fogadjon. Aki a múltat is hárítja annak tapasztalata sincs. Ő az, aki a már említett módon ítél: "ne rágódj a múlton, tekints a jövőbe, csináld jobban". Ha valaki sosem tanul a múlt hibáiból, annak a múltra gondolni valóban csak felesleges rágódás. De annak a jelen is rágódás. Faramuci - legalábbis számára faramuci - módon éppen ő fog rágódni minden esetben, hogy miért nem úgy történik, ahogy ő azt szeretné.
Mindegyikünknek vannak a gyökereiből hozott módszerei, hogy valamely problémát hogyan igyekszünk kezelni. A múltra figyelő ember az első példaértékű eset tanulságában felismeri, ha a módszer hibás és átalakítja azt. A múltat hárító ember újra elköveti a hibát ugyanúgy, aztán vagy rágódik a következményeken is, vagy megmagyarázza, hogy nem is elhibázott ez így. A módszer pedig marad mindörökké.
Már csak egy kérdés merül fel bennem. Mit tehet a múltra is figyelő ember, ha azt látja, hogy a múltat hárító egy régebbi hibát készül megtenni újra? Tudja-e úgy emlékeztetni a régi esetre, hogy az ne a múlton való rágódásnak minősítse csak a figyelmeztetést? Lehet-e egy ilyen embert a tanulság felé közelíteni, vagy reménytelenül el kell engedni a kezét? Ez utóbbi nem strucc-politika-e ugyanúgy?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.