Bélabá mondja a magáét

Bár fogalom volt a neve, sosem szerettem igazán. Úgy éreztem a viccei gyengék, ahogy műsort vezet is inkább erőltetett, mint jópofa, s általában az egész tevékenysége nem áll a helyzet magaslatán. Egyszer azonban láttam egy beszélgetést stílszerű: "Endrei Judit beszélget Antal Imrével" címmel - már ha jól emlékszem - nem mintha a címe lenne lényeges.
A műsorvezetőnő miután visszaemlékezett Antal Imre zongoraművészi múltjára, s arra, hogy milyen hirtelenséggel szakadt ez félbe egy betegség miatt, arról kérdezte riportalanyát, hogy nem volt-e nehéz túltennie magát pályájának tönkremenetelén. Antal Imre pedig olyan választ adott, ami egycsapásra emelte őt szememben a halhatatlanok közé. Bár szó szerint nem tudom idézni - s a neten sem találom semmilyen formában - azért mégis párbeszédes formában osztom meg.

- Nem volt nehéz lépés?

- Hogyne lett volna nehéz! Hadd mondjak el egy történetet:
Egyszer egy barátommal moziba mentünk - tudja akkoriban szokás volt, hogy minden film előtt levetítettek egy rövidfilmet. Aznap ez egy telefonfülkéről szólt.

Belépett egy ember, s miután elvégezte a telefonálni valóit a fülke ajtaja nem nyílt. Akárhogy próbálkozott nem tudott kijönni. Majd jött egy teherautó, a darujával feltette a fülkét az emberrel együtt a platóra és elvitte egy helyre, ahol letette a többi fülke közé, amelyek ott álltak hosszú tömött sorokban. Mindegyikben egy ember. Némelyikük boldogan telefonál, más őrülten dörömböl és ki akar jönni, megint más rezignáltan veszi tudomásul, hogy bennragadt, s van olyan fülke, ahol már csak egy csontváz látható.
Amikor kijöttünk a moziból, a barátom megkérdezte:
"Te Imre! Mi volt ez a hülyeség ezekkel a fülkékkel?"
"Tényleg nem érted?" kérdeztem tőle. "Mindannyiunknak van egy ilyen telefonfülkéje, amiben tetszik vagy nem, de le kell élnie az életét"...
S tudja nekem ki KELLETT jönni egy ilyen fülkéből.

- Hát ez igaz, de azért Ön végül talált magának egy másikat, amelyben szintén sikeres lehetett. Ismert tévés személyiség, egy ország ismeri és szereti, mint mindannyiunk Antalimréjét. Végül kárpótolta a sors azért a csapásért...

- Gondolja? Hadd meséljek el magának egy másik történetet:

Élt régen, úgy 250 évvel ezelőtt egy ember. Amikor összekapott a feleségével, nem rajta töltötte ki mérgét, hanem odaállt az asztalához és furcsa jeleket rajzolt egy vonalas papírra. Így vezette le a feszültséget, és simult hozzá a világhoz.
Most 250 évvel később és 6000 kilométerrel arrébb egy másik ember kezébe veszi a papírt, vagy egy másolatát és vezetésével néhányan megfejtik a jeleket, s az eredményt bemutatják egy nagy teremben néhány ezer másik embernek. S képzelje ez a vezető (nevezzük karmesternek) és az a  néhány társa, de még az a néhányezer másik ember is ugyanazt érzi, mint a mi régi emberünk (nevezzük mondjuk Mozartnak).
S még hadd mondjak valamit:
Ha egy versre vágyik, leemel a polcról egy kötetet, kinyitja és elolvassa - a vers pedig a magáé.
Ha egy képre, akkor elmegy egy múzeumba vagy (jó tudom az nem ugyanoly jó, de) kinyit egy repro kötetet és a kép a magáé.
Próbálja meg ugyanezt egy kottával!
Zenésznek lenni hatalom. Végül most is úgy gondolja, hogy kárpótolt a sors?

Mondott még néhány okosat, de ennyi talán elég is. Azóta tudom, hogy Antal Imre nem volt akárki. Azóta tudom, hogy egy igen erős ember volt, aki tudott váltani és tudott az egyik sorscsapásáról úgy beszélni, mintha csak valami régi kínai mondást idézne.

Na és azóta tudom, hogy hálás lehetek, amiért a zenei pálya kiválasztott magának.