Bélabá mondja a magáét

Terjed a hír: bezár a Csillag.

Nem jó hír. Nem vagyok törzsvendég, de elég gyakran megfordulok azért ott. Ha csak egy étterem lenne, nem siratnám.
De sokkal több ez annál. Írhatnám most, hogy több, mint 100 éves (még az 1800-as évek végén nyílt), meg hogy retrofílling, meg hangulat és egyebek. Írhatnám, hogy a fene egye meg a gazdasági helyzetet, hogy egy ilyen a maga egyszerűségében nagyszerű hely...
Minek? Pár napja tele van vele a net, irány a gugli "Csillag Pécs" kereséssel és máris lehet Dunát rekeszteni. Írom inkább, hogy mi az, ami ezeken túl nagyon értékessé teszi.

Nem vagyok az átlagnál erősebben étterembe járó ember. Néha megfordulok egy-egy helyen. De az eddig megismert helyek közül egyet tudok mondani a Csillagon kívül, ahol ugyanezt éreztem. A Szabadság úton volt egy kis presszó. Körözöttes kiflit lehetett kapni, meg kávét, és egyéb ilyen egyszerűségeket. S volt ott egy korosodó főúr, aki a VENDÉGLÁTÓ volt. Nemtudom én ezt részletezni, hogy mitől. A hangnem, a szóhasználat, a méltóságosan alázatos viselkedés, a vendégek felé tett gesztusok. Mindig akkor "vendégeskedtem" csak ott, amikor a közeli hangstúdióban dolgoztunk, s kiugrottunk egy kávéra. Ott sem voltam törzsvendég. De akkor is azt gondolom, hogy kár, amikor egy ilyen hely bezár.
A Csillag is ennek a szakmai hozzáállásnak az utolsó mohikánja. Persze, hogy legtöbbször menüt eszek, hisz olcsó, éppen elég egy ebédre és nem utolsó sorban egy jó konyha terméke. Ütnek nekem tükörtojást a főzelékre a fasírt helyett, mert nem eszek húst. Az igazi vonzerő viszont a profi vendéglátó SZAKMA hangulata. Időutazás ez a javából és elsősorban nem a kockás viaszkosvászon, meg a kopott padló és a szakadt függöny miatt. Olyan, mint a bőr és ragasztószagú cipészműhely a hajlott hátú mesterrel, aki a szemüvegét az orra hegyére tolva kalapál és a kezét a kötényébe törli, mielőtt a fejét ingatva a kezébe veszi a feslett Converse csukámat.

Igen. Szentimentális vagyok és bizonyára öregszek is szép lassan, hogy a MÚLT érintése így hat rám.

Siratom a Csillagot. Siratom csendesen.

Fekatis barátommal összechateltünk, hogy akkor menjünk már oda ebédelni, itt a remek alkalom. Leültünk szép csendesen, kiválasztottuk a két menü közül a megfelelőbbet, megbeszéltem a pincérrel, hogy a fasírt helyett a tükörtojás...
Odajött egy fotós és azt kérte hadd fotózzon, mert szeretne életképeket készíteni egy a halódó étteremről íródó cikkhez. "Persze öreg, kattingass csak nyugodtan" egyeztünk bele, nem fáj egy kis közszereplés. Leült mellénk egy huszonéves srác, bemutatkozott és egy perc múlva megbeszélte a pincérrel, hogy mit enne. Aztán megkérdezte:
- Ti is a flashmobra jöttetek?

Flashmob! LoL, ikszdé, wov, apikám...
No igen. Az arckönyvön csoport alakult a Csillag megmentésére, ahol több napos csoportosan elkövetett Csillagban ebédelést szerveztek, petíciót írtak az önkormányzatnak a magas bérleti díj ügyében és más finom eszközökön agyalnak. Tulajdoképpen én is ilyen úton értesültem a hírről... mert modern módon kocka vagyok, ezt tudni kell - bár a flashmobról nem tudtam és csak mosolygok, hogy Fekatissal magunk is kitaláltuk erre a magunk kétszemélyes flashmobját. Nomeg tetszik is, hogy ezt így hívhatjuk.
Teltház lett. Nem mindennapos. És persze nem hiszem, hogy ez megmenti a mi kis "cipészműhelyünket" hisz minden bizonnyal ez is csak egy két napos csoda, de hát ki tudja!
Az akció mindenesetre megkapó, hisz egy csomó olyan ember mozdult meg, akinek végül is - velünk együtt - nem sok emléke lehet fiatalsága okán a Csillag régi napjairól, s első ránézésre életvitelét tekintve sem valószínű, hogy gyakran (vagy akár valaha is!) vendége lenne ennek a patinás helynek. Tán csak Charlie dalából kapisgálják a hangulatot:

"Ha ezt a helyet bezárják
majd valahova megyünk tovább
egy pár körre futja még
és nem beszéltünk nagyon rég
A szöveg, hogyha beindul
megy hajnalig, vagy azon is túl
Úgy kezdődnek a mondatok:
ugye emlékszel? és ugye tudod?"...

Hátha.
Szeretem a fészbúk-generációt!

Ismerősöktől idézek:

- Mikor van anyák napja?
- ?
- 9 hónappal apák napja után.

Miért csak az "apák napja" lehet zavartalan? Legyen az "anyák napja" is az!
"Most nyomjon apuka!"

Az utolsó mondat milyen hihetetlenül hangzik... Ezek kapcsán pedig újra előkerült bennem.

Lehet-e egy természetes folyamatot tudatosan kívülről uralni, és vajon nem vezet-e a legtöbb esetben valami bakihoz, nem hátráltat-e, ha ebbe mégis beleszólnak? Egy pornószínésznek talán megy, de lehet, hogy náluk is sok minden egyéb kell hozzá.

Ha nekem azt mondanák, hogy megadott időre (nyilván lefektethető egy előírt protokolban, hogy mennyi a helyesnek és biztonságosnak tartott hosszúság) produkálnom kell, bíznék abban, hogy ez menni fog. Kitűznék az időpontot - nyilván nagy pontossággal ki lehet számolni, hogy mikorra készült fel a szervezetem. A megadott időben aztán be is vonulnék.
Közben azért benézne az orvos és megmérné, hogy hány ujjnyi, hogy rendben van-e minden, rácsatolna az ágyékomra egy műszert, ami idegesítően csipog, de legalább nagyon biztonságos, mert ellenőrzi a kis ebihalak hőmérsékletét és felügyeli biztonságukat. Eközben azért az engem támogató nőt arrébb zavarnák, hiszen útban van (20 éve még be sem engedték, ott neki nincsen helye, ezt nekem egyedül kell intézni) felkapcsolnák a villanyt, hogy jobban lássanak. Adnának valami szert is, ami gyorsítja a folyamatot, erősíti a "tágulást", aggódó tekintettel egymásra néznének és tanakodnának csendben - valószínűleg elkapnék néhány latin kifejezést - s elmondanák, hogy igyekezni kell, mert fáradok és nem elég előrehaladott a folyamat, ha pedig eltelik még ennyi, s ennyi idő... hát valószínűleg valami orvosi beavatkozásra lesz szükség.

Nos ebben az esetben nem vagyok benne biztos, hogy tudnék produkálni. Később nyilván hálás lennék az orvosnak, aki mégis elhárította a bajt és anyák napjára rendben is lettünk. Tudnék róla, hogy vannak, akiknek ez orvosi segítség nélkül valóban nem jön össze, amiről ők már előre tudnak is nagyrészt, s tán nem gondolnék arra, hogy otthon 5 perc alatt sikerült volna. Egy mosoly, egy meglebbenő hajtincs, egy illat... és az apák napja boldogan telik.
Tudnék talán külföldi statisztikákról, ahol az emberek százezrei így csinálják... de hát nálunk nem adottak ehhez a feltételek. Keményebb a kerevet és messzebb is van a videotéka, ha baj van. Az utak állapotáról nem is beszélve.

Mondanám, hogy Béla pásztor évszázadok óta elvolt a szénakazalban bár, de hát tudjuk, hogy számos probléma is keletkezett belőle. Sejtem, hogy nem abból, mert más lett volna Julcsa ágyéka, hanem abból, hogy akkor se szaladhattak volna tékába, ha tényleg kell, ugyanis nem volt téka. De hát ehhh, mit izélek én itten? Nem sokkal biztonságosabb így, ahogy most van?
Egyet is értenék én az apák napját otthon töltő eszementeknek segítő vajákos boszorka elégetésével.

Ha valaki nem értené miről írtam, dobjon egy üzenetet és megbeszéljük.

Díjátadó ünnepségen voltam.

A megyei kulturális szerv díjazta együttesünket az elmúlt év(ek) munkájáért. Nem csak díjat vettünk át, hanem fel is léptünk. Azt most fedje jótékony homály, hogyan vétettem a megfelelő pillanatot és rontottuk el a világítást - nem erről akarnék írni, hanem...

Kicsit visszább mennék az időben.
Nagyjából 20 éve, egyetemistaként az egyetem kórusával Erdélyben jártam. A kórust - és a vezetőjét - nem szíveltem, az egyik tagját azonban szerelemmel, úgyhogy szívesen voltam ott. Az utazásba beleesett egy vasárnap is, így a szervezők és vendéglátók beiktattak egy misét is a programba a Kolozsvári Nagytemplomban.
Nem vagyok templomba járó ember, maga a mise nem ragadott meg igazán, ám a végén a pap megkérte a hívőket:
- Énekeljük el a Himnuszt! - s a kántor már gyúrta is a billentyűket.
Felcsendült.
Őszinte leszek: a második sornál már bőgni kellett. És nem azért, mert közismerten, világszerte elismerten gyönyörű a dallam, a harmóniák - hisz jól meg van írva, na. Hanem azért, mert sosem hallottam még így, ahogy ott szólt. Úgy énekelték (énekeltük!) azokat a megbűnhődött sorokat...! Az előadásmód is furcsa volt - érdeklődve tekintettem a kántorra, aki ezt így "intézte", de erről majd néhány sorral később. Most inkább arról, hogy mit is adott.
Mit is? Az összetartozást. Az Áldásban való bizodalmat. A Jókedv és Bőség reményét, a Védő Kar biztonságát! Az ellenségtől való félni nem akarást. Nem a Balsors keserűségét, hanem a Víg Esztendő mindent feledtető zsongását. És megértettem, hogy megbűnhődni már nincs dolgunk, hiszen megtették őseink régen, hogy nekünk és fiainknak már ne kelljen.

Azóta sem fér a fejembe: ott az évtizedes üldöztetés távlatai közt ezt miért, s itt az anyaország kényelmében miért nem értik?
S a kántor módszeréről: olvastam egy cikket egy neves karmesterünk tollából (vagy vele készült interjúból? - csak a téma maradt meg a konkrét hivatkozás sajnos nem). Arról értekezett, hogy mi történt a Himnusszal az elmúlt másfél évszázadnyi idő alatt. Hogy Erkel ezt az opust a kor divatos verbunkosában írta meg - a tempója a mainál nagyságrendekkel gyorsabb volt - a történelem viharaiban pedig eseményről eseményre lassult. Játszottam a gondolattal és próbáltam jó verbunk tempóban is énekelni, játszani. S láss csodát: működik. A szépségéből nem veszít de a tragikus sorú kesergésből!... nos annál inkább. Most térjek vissza a kolozsvári kántorra: gyorsabban diktálta az istenadta zenészember. Eleddig nem tudtam, hogy ez nem gyászének.

Azóta igyekszek ezt a köztudatba - abba a kis szeletébe, amire rálátásom, s esetleg hatásom van - valahogy belevinni.
Két éve aztán a Székelyföldön jártamban volt szerencsém, hogy engem kértek fel a kolozsvári kántor feladatához hasonló szerepre egy gálaesten. A jelen lévő tömeg egyik fele helyi volt, a másik anyaországi. Emlékezvén a kántorra, vettem én is egy - bár óvatos, de - jó tempót. A közönség pedig ketté szakadt. Egyik fele jött, a másik nem értvén a bizakodó gerjedelmet, maradt. Nem mondok ítéletet, úgysem tudom kik tartoztak az egyik és kik a másik csoportba. Csak az egyik kollégám számon kérte rajtam a rohanást.

Figyelem egy ideje: a fontos eseményeken az ünneplő közönség az elején a Himnuszt a végén a Szózatot mindig végig szokta hallgatni. Sajnos 'írd és mondd': hallgatni.
Király Linda sokat mesélhetne erről. Akárcsak annak az államtitkárnak a hallgatósága, aki az Al-dunai székely falvak fesztiváljának megnyitóján 2005-ben (igen, az érdekes sorsú népszavazás után) azt mondta előre megírt beszédében, hogy a magyar kormány a szívén viseli a határon túliak sorsát (első fütty a beszéd 20. másodpercében), mert ahogy nagy nemzeti imánk a Himnusz mondja:
"Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet-e Hazán".
Ekkor már röhögtek, de ezt ő nem értette. Viszont mindkét zeneszámot végighallgatták tisztességgel.

Én igyekszek énekelni mindig.
A díjátadón is így tettem. A színpadon álló gyerekkórus karnagya nagy lendülettel beintett, a gyerekek velem (velünk?) együtt nagy levegőt vettek... és énekelhetetlenül lassú tempóban kezdtünk panaszkodni a megbűnhődött múltról és jövendőről az el sem hitt jókedvről és bőségről.
A második sornál már csak hallgattam, jó ünneplő módjára. De biztos, hogy ha legközelebb megint én vehetem az első levegőt, akkor mosolyogni fogunk és nem sírni.

Lehet, hogy ez lehet a jobb sors egyik katalizátora?

Tudom, hogy elsősorban anyák - tán anyai ösztönökkel ismerkedő ifjú nők (meg szentimentálisabb apák) - szívét dobogtatja igazán meg, amit most írni fogok, de ilyen is kell. Legalább (még)jobb leszek a csajoknál néhány perc erejéig.

Serdülő lányom rengeteget énekel. Bánatomra elsősorban affektálós, tutinős, amerikás izéket. De azért néha beleférnek más nóták is a szórásba, nem ritkán magyarul. A fiaim ilyenkor még nagyobb kedvvel vesznek részt a nagyok dolgában, hiszen legalább a waka-waka mellett valami számukra is érthető szöveg kerül eléjük. Ööö... vagy nem?

Mostani kedvencük a KFT: Afrika. (3. lemez, 6. szám)
Van, hogy egy délutánon keresztül egymást túlharsogva éneklik.
Nagy derültségemre - és gyerekkori emlékeim símogató felidézésére - van, amikor az első versszak végére érnek:
"...csak a jó meleg Afrika, ott füllent az erotika, ahaha"
- Vaccsa mama! - teszi hozzá a nagyobbik, mert készülő számaink közt az egyik reggae-ben ez nyilvánvalóan benne van. Így kérnek estebédet az anyjuktól...

Eszembe jut, mekkora elhallásokat tudott produkálni annak idején az én gyerekfejem is. az angol példákat nem emlegetném, azokból számos gyönyörű példa akad manapság is a bikicsunájtól a furevönig.

De azért azt mindenképpen megemlíteném, hogy a kórusmozgalomban keletkezett számomra egy a magyar nyelvben nem létező jelző: a tőre.
Minden kóruseseményen kötelező mű volt a "forravilág" lelkesítő Kodály opus. (Berzsenyi: A magyarokhoz) Köszönhetően a vers sorfelosztásának és Kodály szerintem rosszul sikerült dallamvezetésének a következő kép élt bennem tízegynéhány éven keresztül:
"s a föld lakóit vérbe mártott" - nagy levegő, a karnagy hatalmas beintésének hatására - "tőre dühös viadalra készti"
Sosem hallottam máshol a kifejezést - és nem is emlékszem, hogy használtam volna - de biztosan tudtam, hogy valami olyan jelent, hogy 'nagyon, rettentően, hihetetlenül' dühös.

Nagy sláger volt a Dolly Roll. Flipper Öcsi teli torokból énekelte nekem, hogy
"bosszantó a szenyorita! Vigyél el valahova"
mert nyilván elviselhetetlen volt a nő és menekülni kellett előle. 10 éve, amikor új lemeze készült, a próbák során megemlítettem neki a "tényt", s végül meg is énekelte a lemezen. Jó volt az ötlet, na.

Azt sem tudnánk a gyerekelmék nélkül, hogy Weöres Sándor legfontosabb szereplője egy malac volt:
Szárnyati Géza, aki ráült és ígért neki csókot.

Örülök az értelmezéseknek. Új örömöket ad.
Ki sem megy a fejemből:
"Szalonnák, feketenők, ó-ó-ó Afrika!"

Az egyik alternatív Nobel-díjat kapott... a másik őrizetben van.
Az egyik azt mondja a túl sok beavatkozás nem vezet jóra - és példát is tud rá nagyon sokat... a másik ugyanazt.
Az egyik elmondhatja, hogy egyetlen anya sem halt meg a tevékenysége során, de még igazi életveszélyben sem volt... a másik is.
Az egyik elmondhatja, hogy gyereket is csak olyat vesztett el, akit a technika sem tudott volna menteni... a másik is.
Az egyik elmondja, hogy a női test jól van megtervezve és alkalmas arra, hogy gond nélkül megszüljön egy gyereket... a másik is.
Az egyik azt mondja, hogy meg sem próbálták ellehetetleníteni... a másik azt, hogy csak azt akarták.
Az egyiknek nem ma van a születésnapja... a másiknak igen.

Akit érdekel az egyiknek a véleménye a másikkal kapcsolatban, az nézze meg ezt a videót: