Bélabá mondja a magáét

Aki erővel pótolja a tudást, annak van is mit pótolni.

Azt mondják, lopakodik. Akikről mondják, azok meg kikérik maguknak.
Vannak, kik összeesküvés-elméletekben gondolkodnak, vannak, akik ezeket kinevetik, vannak, akik kikérik maguknak. Van, aki esküszik a szándékosság nyilvánvalóságára, van aki pedig kizárja azt.

Én egyelőre egyik mellé sem állnék. Nem azért, mert láthatóan pártatlan akarnék lenni, nem azért, mert nincs véleményem, de még csak nem is azért, mert úgy általában lennék tanácstalan. Csak tényleg nem tudom, hogy mit mondjak róluk.
Engedtessék meg, hogy először is - és főként - most a kétkedők szemszögéből nézzek rá az ügyre. Igen, a kétkedőkhöz hasonlóan a hírek engem is elérnek. Én is látom a demokratikus intézmények korlátozását, látom a hírek, emberek és intézmények uniformizálását, látom a mindent központosítani akarás szándékát. Hogy mit gondolok az összeesküvés, a lopakodó diktatúra elméletéről, azt megpróbálom ezennel leírni.

Én is éltem a "kommunizmus"-ban, nagykorúvá éppen a rendszerváltás közegében váltam. Azért tettem idézőjelbe, mert a kommunizmus eszméjében (sőt a szóban magában) benne foglaltatik az elnyomás ellenzése. Ezek pedig elnyomtak, ellenállókat, burzsujokat, tudatlan parasztot... bárkit is, de elnyomtak. Jó anarchistaként ezért tehát nem tekinthetem őket kommunistáknak. De nem az emlékeimet kívánom felidézni, hanem az azokról már felnőtt fejjel megfogalmazott tanulságokat átgondolni.
Az első és legfontosabb benyomásom az iskolai ünnepélyek világa volt. Nem akarom hosszan ecsetelni, aki élt akkor, tudja miről beszélek, aki nem, az remélem el tudja képzelni, ha annyit mondok csak: ezek katonai szemlék voltak kicsiben. Vigyázz!tunk, pihenj!tünk, jobbra át! fordultunk, lépésindulj!tunk, zászlónak tisztelegj!tünk, jelentettünk és vonultunk kettes sorban induló-zenére.

forrás: www.museum.hu

A KISZ avatószövegében esküt kellett tennünk 14 évesen, hogy a hazát és a pártot, ha kell akár fegyverrel is megvédjük. Azért fulladt botrányba az ünnepség és kaptam meg a legmagasabb igazgatói fokozatot - mely után MAJDNEM fel sem vettek a szervezetbe, megbocsátó kegyes gesztusként fogadtak be mégis - mert ezt a passzust hallhatóan megtagadtam. Nem voltam én olyan tökös fiú, csak valahogy mégsem fért ez bele a gyerekvilágomba, sőt meg is ijedtem tőle. Tulajdonképpen 'gyávaságból' lettem ellenállóvá.
A második benyomás az esélyegyenlőség mindenek feletti alkalmazása - nevezetesen az adott területre képtelenek 'csakazértis' segítése, és a képesek elnyomása, ha nem voltak segítendők - melynek eredményeként teljesen érdektelen és alkalmatlan segítendőket kötelező jelleggel tereltek bizonyos tevékenységekbe, alkalmas és érdeklődő társaikat pedig nem engedték. Következésképpen ezeken a területeken hatalmas mértékű volt a lemorzsolódás, a folyamatos személycsere és sokan érezhették magukénak az LGT sorait: "egy furcsa tanár nem engedte meg, hogy igazi művész legyek". Sosem feledem a "jelentkezzen, akinek valamelyik szülője fizikai dolgozó!" szégyenérzetét - egyik osztálytársam édesanyja pedig azért állt be takarítani, hogy fia egyetemre mehessen és folytathassa a családi ügyvédi praxist.
A harmadik az arctalanságot célzó uniformizálás. Arra régen rájöttem, hogy a felülről irányított egyenruha, egyenfilozófia, egyenélet nem a jó ügyet szolgálja - s nem feltétlenül az Észak-koreai gyönyörűségre kell gondolni:

forrás: www.dehir.hu

a sokszínűség uniform világa sem sokkal jobb, bármit is hördülnek ezen a nyugatosok, amerikások. (Csak az érthetőség kedvéért: a folklór a szubkultúrák és más természetes közösségek uniformizálódását nem tekintem ezek részének, de a mindent elborító nyugati fogyasztói konzummentalitás egyenboldogságát igen.)
A negyedik csak felnőttként esett le. Panelben nevelkedtem oly sok kortársammal együtt, kulcscsomóval a nyakamban, focilabdával a hónom alatt. Aki sok időt töltött ilyen lakásban, annak fel sem tűnt, hogy ezek konyhája teljességgel alkalmatlan a családi életre. Főzésre is csak nyomokban, de egy családi ebédlőasztal már teljességgel kizárt. A korszellem nem is kívánta. A korszellem az ellenőrizhető közösségi terek, a művházak, önkiszolgáló éttermek, nagy terek, össznépi megmozdulások igényével bírt. Felnőtt családapaként kellett megtanulnom mit jelentenek a családi étkezések és csak most jöttem rá, milyen hajlamos vagyok a pult mellett állva megenni az ebédemet.
A többit gyerekként nem láttam, nem láthattam, azt csak most tapasztalom, amikor hasonló megnyilvánulásokkal találkozok. Amikor egy felettes (legyen az akár állami, multi, bárki) megmondja, mit kell gondolni, amikor az élet legtermészetesebb eseményeit is szabályozni akarják, amikor a "levegővétel szabadsága", az élet mikéntje előírások tárgyává válik, amikor egy színháznak, egy koncertteremnek, egy iskolának megmondják mit lehet és mit nem.

Miről is írok mégis, látszólag összefüggéstelenül?
Láthatólag a fennebb leírt apró mozzanatok történnek velünk nap, mint nap, láthatólag efelé megy az ország szekere. Az összeesküvés-elméletek hívei ezek mögött a jól kitervelt hatalomépítést, a minden hájjal megkent, tudatos, hataloméhes diktátort látják.
Én ezt nem szívesen hiszem. Nem szívesen hiszem, hogy lenne bárki, aki ennek folyamatát minden elemére kiterjedően át tudná gondolni, meg tudná tervezni és véghez tudná vinni úgy, hogy a nyilvánvaló szándék rejtve maradjon. Én is azonnal tudom a megfelelő választ:
- Nem is ő egyszemélyben. Rengeteg tanácsadó veszi körül, akik mind egy-egy adott terület okos szakértői, remek pszichológiai ismeretekkel.
Nos ezen egy percig sem vitatkozom. Csak valószínű-e, hogy ezen emberek bármelyike úgy gondolkozna: "akkor most kötelezővé tesszük az iskolaköpenyt, ilyen-olyan erkölcsi nevelést, ezzel arctalanná, személytelenné tesszük a közösségeket, ami által az individuális akadályok elhárulnak s a főnök gyakorolhatja a még korlátlanabb hatalmát"? Mert az uniformizálódás valóban így működik és erre használható, láttuk/látjuk ezt számos történelmi példán, sőt személyesen is tapasztaltuk nem oly régen. Hihető-e mégis, hogy bármely tanácsadó szándékosan ezt akarná, ezzel a hatalommal akarna felruházni valaki mást? Hogy egyszer csak ne ébrednének rá, hogy valami mást támogatnak, mint amit az emberségük, a szakmai elhivatottságuk kíván?

Vagy valahogy másképpen kell ennek működnie?
Úgy egyrészt, hogy MINDEN tevékeny résztvevő csak egy kis területet, egy-egy adott feladatot lát, s a gonosz célt nem is ismeri és valamely nemes szándék mentén ebben igyekszik a legjobbat, legtöbbet elérni (s persze ők is ugyanoly értetlenül állhatnak más területek szakértőinek bizonyos lépései láttán - elég ha csak a családpolitika nemrégiben megnyilvánult esetét, a családon belüli erőszak kérdésében kifejtett álláspont körüli botrányt látjuk). S úgy másrészt, hogy a legfelső szintű vezető is csak a következő lépést látja, s nem gondolja végig folyamatában, hogy az adott lépés hova vezethet.
Tehát egyikük sem látja az út egyáltalán nem biztató végét?
Én hiszek a népmesei törvénynek: a gonosz menthetetlenül elbukik, a szándékos rosszakarás szükségszerűen nyeri el méltó büntetését. A diktatúra nem úgy lopakodik, hogy valaki, vagy valakik a kabátjuk alatt rejtegetve cipelik, hogy a megfelelő pillanatban előránthassák. A diktatúra önálló entitás, ő csak lopakszik, egyre beljebb (oly jól leírta Joanne Kathleen Rowling a Harry Potter első részében, milyen rossz lehet a lopakodó gonosz tudatlan hordozójának lenni). Ha szándékkal teszik valakik, akkor nem félek, mert tudom, mi a mese vége. De ha tudatlan alanyként, ha a diktatúra őket felhasználva önállóan lopakodik, akkor rajtunk csak a kis varázslótanonc segíthet, illetve az a bátor jobbító akarat, amely saját sorsán keresztül őt kénytelen kelletlen arra kényszerítette, hogy szembenézzen a legrosszabbal - mindannyiunk érdekében.

Látom ahogy kiosztják a demokratikus intézményeket, tapasztalom, hogy egy éve a családi életre majdnem alkalmas méretű házikónk (csak egy szoba hiányzik ahhoz, hogy a nappalink egy igazi családi térré alakulhasson) éppen csak elkerülte az adóköteles kategóriát (idén már nem, ha féláron ugyan, de most már fizetünk is), államosítják a munkahelyemet, iskolaköpenyről vitatkoznak, kötelező polgári, katasztrófavédelmi stb. tartalékos szolgálatot lengetnek, elveszik az egyetemek, iskolák, kulturális intézmények autonómiáját és egyéb, a múltból nagyon ismerős apróságok jelennek meg az életünkben.

Én pedig csak azon gondolkozom, hogy akkor most lopakodik, vagy szándékkal hozzák. Mert jön, az kétségtelen. Akárhogy is van, én drukkolok a tanácsadóknak, hogy mielőbb eszméljenek.

Ezt a dalt Tar Istvántól a Kémes-Szaporcai Banda cimbalmosától hallottam először. Sokat énekeltem azóta. Mától mást jelent. Vasárnap 2012. július 1-én éjjel ugyanis elment.

Március elején volt 99 éves. Nem sokkal előtte voltunk még nála, beszélgettünk és muzsikáltunk neki egyet. Nagyon jó kedélyű ember volt, szeretett csibésznek látszani. Nekünk is és a portréfilmben is azt mondta, hogy közepes tanuló volt. A csibészek sosem buknak, de nem is tanulnak jól. Csakhogy mi tudjuk, hogy a bizonyítványa jobb volt ennél. S ettől még csibész volt - milyen is lett volna - aki végig muzsikálta az életét. Brácsásként kezdte, de aztán belehabarodott a cimbalomba.

Mikor évekkel ezelőtt először jártunk nála megtudtuk, hogy majd húsz éve - amikor egyik oldala lebénult egy agyvérzésben - nem muzsikált zenekarral. Felépült egyébként bár a bal keze már nem fogta oly biztosan a verőt, néha el is fordult benne... nem muzsikált többé. A társak sincsenek már régóta.

Kiöltözött érkeztünkre, már reggel felvette a legszebb öltönyt és délutánig várta az ablak előtt ülve, hogy megálljunk a háza előtt. Amikor leültünk a szobájában nem kérette magát, s beszélt, csak beszélt. Ugyanúgy szeretett a régi időkről mesélni, ahogy minden zenész, énekes, népi iparos, akit a városi folkrajongók megkeresnek, ugyanúgy anekdotázott, ugyanúgy lódított egy kicsit minden történeten, hogy színesebb legyen, ugyanúgy nem értette mit keresünk-kutatunk mi ott nála, ahol a madár sem jár. S ugyanúgy csillogtak mosolyogva a szemei. Ugyanúgy élvezte a figyelmet. Azokhoz hasonlóan Ő is "folkceleb" volt - csak egy fehér folton lakó, Szaporcáról nem sokan hallottak - képzett jó zenészek közt is előfordult az "Ismered a szaporcait?" kérdésre az "Az meg ki?" válasz - s persze Kémesről sem, ahol öregkorára lakozott.

Találkoztunk a 99. születésnapján, a feltörekvő generáció, az ifjú táncosok megyei versenyén, ahol meghívott díszvendégként jelen volt. Bizonytalanok voltak már azok a léptek, fénytelenebb volt már az a tekintet, látszott azon a 99 év és a 20 év hallgatás is, de az a mosoly nem tűnt el, s még egy kis beszédet is mondott. Büszkén emlegette a 99 évét - s büszkén nézte napokig az összefoglaló ismétléseit a helyi tévében. El is képzeltem milyen jó kis muzsikálással egybekötött ünnepséggel állunk majd elő a századikon. Képzeletben meg is tartom majd.

Már csak azért is, mert Ő nem hitte a halált. Mások meghalnak, de Ő mindig él - így gondolta. Nem tudta komolyan venni, hogy ahogy minden, Ő maga is megáll egyszer.
Az utolsó napokban azonban már tudta. Az álmok már valósággá váltak, a valóság már álomszerű volt. Elbúcsúzott a családtól, "hétfőn más dolgod lesz" mondta fiának, aki épp az akkori programot szervezte. S vasárnap este a kedvenc sportműsora közben úgy döntött, hogy nem vár tovább...

Nála jártunkkor muzsikáltunk vele néhány jó csárdást. Persze mellé ütött, s nem volt már a régi, de nagyszerűen csatlakozott a bandához a LÉNYEGGEL, láthattuk, hogy mi volt a néhai Szaporcai Bandában a cimbalmos dolga. Pár perc után lecsendült az utolsó hang, s Ő csak ült a két verővel a kezében, nézte a Hangszerét, aki az örök Társa volt... sírt.

Húsz év után újra bandában. Hát persze.

Nem hittem, hogy akkor csendült le az utolsó hang...

Pista bácsi!
Jó utat, és sok múlatságot az új zenekarban!

Rendnek kell lenni!

Mindenhol él egy szokásrendszer, amiben az emberek szervezetten átláthatóan élik az életüket. Itt is. Az élet számos területe közül most a közlekedés foglalkoztat egy kicsit.
Minden országnak van közlekedési morálja. Nekünk is. Aki járt már Németországban és Olaszországban egyaránt az megmosolyoghatja a különbséget: mindkettő nép fia joggal őrülhet meg a másik országban. És bármelyikük - velünk együtt - kaphat sikítófrászt egy török nagyvárosban. Nincs ezzel baj, én ezt is kulturális érdekességként élem meg és örömmel alkalmazkodok, mint érdeklődő turista. Ugyanily örömmel fedezem fel a saját jellegzetességeinket. Ami a legjobb ezekben a szokásokban, az az életszerűségük. Miért is lenne másképpen, hiszen éppen a hétköznapok valósága, maga az élet alakítja ki őket, nagyon is átlátható és élhető rendet teremtve.
Egyébiránt szívesen írnék erről, mert remek téma. Sajnos azonban most nem tudok elmerülni ebben az örömben, mert dühös vagyok. Nagyon.

Szigor van. Jó lenne azt gondoljam, hogy azért, mert vezetőink felismerték, hogy fejetlenség uralkodik és rendet akarnak. De nem tudom ezt gondolni.

Sok évvel ezelőtt (1995), egy barátomat megbüntették mert hajnali 4-kor megfordult egy négysávos út nappali fénnyel kivilágított több kilométeren belátható, tök üres, egyenes szakaszán. A gyalog hazafelé tartó rendőr szolgálatba helyezte magát és lefülelte a veszélyes gazembert.
Egy másik barátomat megbüntették, amiért a biztonsági övét egy csipesszel összefogta, mert anélkül dörzsölte a mellkasát a túl feszes öv.
Engem elmeszeltek pár ezerrel, mert a tök üres úton kiegyenesítettem egy kerülősávot és át mentem 5 méter "forgalomtól elzárt terület" felfestésen. Műszakin meg kiszórták a kocsit és újrázásra köteleztek szintén párezerért, mert az egyik első index-búrám fakóbb volt a másiknál.
Ha valaki még nem érti miért írtam évszámot... nemsokára kiderül.

Mostanában megint szigorú intézkedésekről hallunk.
Elgondolkoztam már a sárga lámpa 30.000-es szépségein is - eddig én úgy tudtam, hogy a sárga figyelemfelkeltő funkcióval bír, a tilost a piros jelenti. Jót mosolyogtam a civil kurázsi azon megnyilvánulásán, amikor egy atyánkfia megállt a zöld lámpánál. Mikor megkérdezték miért teszi, elmondta, hogy pár napja kapott egy fényképet egy sárga lámpáról a kocsija társaságában a fenti összegért. Ezt elkerülendő ő csak azon a lámpán megy át, ami éppen akkor váltott zöldre. Ezért mindig megvárja a pirosat.
Kicsit nagyobb levegőt vettem, amikor egy blogbejegyzésben arról olvastam, hogy egy kis forgalmú, kétirányú mellékutcában végig kerékbilincselték azokat az autókat, akik a menetirányuk szerinti bal oldalon parkoltak. Kommentemben azon elmélkedtem, hogy vajon miért lenne kevésbé balesetveszélyes egy ilyen helyen forogni megérkezéskor és induláskor egyaránt. Azokat a kommentelőket pedig kevéssé értettem, akik a "szabály az szabály, be kell tartani és akkor nincs probléma" elven nyilatkoztak. Aztán az is felsejlett előttem, hogy egy olyan kétirányú utcában lakom, ahol mindenki egyazon oldalon parkol, mert máskülönben szűk lenne az utca. Természetesen nem forgunk, hanem mindenki az érkezés szerinti irányban áll be az üres helyre. Mi lesz, ha erre jár a rend buzgó őre és az egyébként valóban létező szabály alapján végigsarcol minket?

Az elsősegély ládák esete azonban már nem levegővételre sarkall, hanem konkrétan kiverte a biztosítékomat. Van a kocsimban izzókészlet, tartalék biztosíték, vontatókötél, elakadásjelző háromszög, elsősegélyláda teljes listát tartalmazó, jód ampulla helyett Betadine (mert nem csíp), láthatósági mellény sőt még bikakábel és pót ékszíj is.
De a gézlapok szavatosságának lejártáról valóban nincs fogalmam. Arról azonban van, hogy egy fény és légmentesen lezárt, sérülésmentes steril eszköznek a tartóssága kis ráhagyással végtelennek tekinthető. Arról is, hogy egy ilyen elsősegélycsomagot a legtöbb ember sosem, vagy csak akkor használ, amikor utazás közben a gyerek lehorzsolja a térdét. Amikor meg közlekedési baleset esetén súlyosabb sérült van, egyrészt a lényeget a mentők fogják megtenni, másrészt egy vérző sérült életmentő kötésére az út szélén a vészes gyorsasággal szétszaggatott ingem is megfelelő eszköz.
Hab a tortán, hogy találtam egy hirdetést, miszerint a ládából kiselejtezett gézlapokat ne dobjam el, hanem juttassam el a felhívást közzé tévő egészségügyi intézménynek, mert ők azt még nagyszerűen fel tudják használni!
Nem vagyok hajlandó kicserélni a gézlapokat. Azonban ha megbüntet érte a rendőr, akkor bíróságra megyek az állam ellen. A cinizmusnak ugyanis van egy határa és számomra ez már túl van azon. Most emlékeztetnék a fennebb említett évszámra. A Bokros-csomag éve.
Mit ad isten mindig akkor jut eszükbe a rend és a szigor, amikor pénz kell.

Mondjátok meg mennyi kell még - a nyugdíjamat oda adtam, adót rendesen fizetek a kamatom után is, a toldott foldott otthonom után is tejelek már éves összegben ingatlanadót, a telefonhívásaimmal is leperkálom eztán kétforintjával (főként ha remélhetem, hogy ettől majd jobb lesz... jobb lesz... jobb lesz...) - de ne szórakozzatok már pitiáner módon gézlapokkal, ne hadovázzatok itt arról, hogy én és a hozzám hasonló emberek lennének a rend ellenségei! Vegyétek el, ami kell - úgysem tudom megakadályozni - de ne én kelljen szégyelljem magam, mint megbüntetett aljadéknak!
Ki hiszi azt el, hogy MINDEN ember bűnös valamiben? Mert sejtem, hogy nincs az a 20 évnél idősebb ember, akit valamiért még meg ne büntettek volna, és nem hinném, hogy a hatóságok a bibliai eredendő bűn elvét vallanák. Az ember alapvetően jó és a közmegegyezésen és életszerű szokásjogokon alapuló EGYÜTTélést támogatja. Viszonylag kevés az az ember, aki valódi bűnbe esvén ezeket felrúgja. Azokat kell megbüntetni, nem a gézlapok gazdáját.

Aki ilyen szabályokat kitalál, az jobb dolgában megfogadhatná Hofi régi igazságát: "ha legközelebb unatkozol, ott van mindjárt a jobb kezed", de nekem súlyosan (és sokkal inkább) megvan a véleményem az ilyen "szabályokat" betartató, intézkedő közeg emberi mivoltával kapcsolatban is. Az égegyadta világon senki nem nézne rá ferde szemmel, ha nem venné észre a lejárati dátumot, vagy azt, hogy nem 3, csak kettő darab van a készletben az adott méretű ragtapaszból. Egy ilyen büntetést kiszabni az ő személyes emberi pitiánersége. Szánalmas.

Már nem is emlegetem, hogy vajon miért vannak olyan helyek szerte az országban, mint Balatonbogláron a Szabadság utcában megállni tilos tábla az ügyeletes gyógyszertár előtt, ahol az ember vasárnap délután a beteg gyerekének gyógyszerért rohanó feleségét kiteszi a kocsiból az épület előtt álló gyönyörűen kialakított öbölben és hogy lehet, hogy éppen csak becsukódik az aggódó asszony mögött a kocsi ajtaja, amikor bekopogtat a rendőr az ablakon, csekkfüzettel a kezében...

Főúr fizetek! De az aljadék nem én vagyok, hanem Ti vagytok!

Számtalanszor elér.

Végigment a kávéház magányosai közt
megállt a cigarettafüstben
az izzadt-tenyerű szerelmesek asztalánál
álla alá igazította hegedűjét
és undorító dalocskákat kezdett játszani
hogy aztán ezt a lebujt is
letarhálja a többi után unottan.

Az öregek és a szerelmesek
a divatos dalocskák ütemére
úgy billegtették fejüket
mint reggel a kis edényeket a gyerekek
amíg valaki oda nem szólt a hegedűsnek:
 
Bachot nem tud?
s bújdosni kezdett a füstben egy fúga fénye.

És nem volt kedve kéregetni aztán
elvitte a fényt a füstből búcsút se véve.

*
Most
hallgatva a világ csenevész dalait
egy mondat aprópénzét szorongatom
hogy rossz szerelmek s egyéb
boldogságot ígérő hadovák kalapjába dobjam:

Bachot nem tud?