Bélabá mondja a magáét

Díjátadó ünnepségen voltam.

A megyei kulturális szerv díjazta együttesünket az elmúlt év(ek) munkájáért. Nem csak díjat vettünk át, hanem fel is léptünk. Azt most fedje jótékony homály, hogyan vétettem a megfelelő pillanatot és rontottuk el a világítást - nem erről akarnék írni, hanem...

Kicsit visszább mennék az időben.
Nagyjából 20 éve, egyetemistaként az egyetem kórusával Erdélyben jártam. A kórust - és a vezetőjét - nem szíveltem, az egyik tagját azonban szerelemmel, úgyhogy szívesen voltam ott. Az utazásba beleesett egy vasárnap is, így a szervezők és vendéglátók beiktattak egy misét is a programba a Kolozsvári Nagytemplomban.
Nem vagyok templomba járó ember, maga a mise nem ragadott meg igazán, ám a végén a pap megkérte a hívőket:
- Énekeljük el a Himnuszt! - s a kántor már gyúrta is a billentyűket.
Felcsendült.
Őszinte leszek: a második sornál már bőgni kellett. És nem azért, mert közismerten, világszerte elismerten gyönyörű a dallam, a harmóniák - hisz jól meg van írva, na. Hanem azért, mert sosem hallottam még így, ahogy ott szólt. Úgy énekelték (énekeltük!) azokat a megbűnhődött sorokat...! Az előadásmód is furcsa volt - érdeklődve tekintettem a kántorra, aki ezt így "intézte", de erről majd néhány sorral később. Most inkább arról, hogy mit is adott.
Mit is? Az összetartozást. Az Áldásban való bizodalmat. A Jókedv és Bőség reményét, a Védő Kar biztonságát! Az ellenségtől való félni nem akarást. Nem a Balsors keserűségét, hanem a Víg Esztendő mindent feledtető zsongását. És megértettem, hogy megbűnhődni már nincs dolgunk, hiszen megtették őseink régen, hogy nekünk és fiainknak már ne kelljen.

Azóta sem fér a fejembe: ott az évtizedes üldöztetés távlatai közt ezt miért, s itt az anyaország kényelmében miért nem értik?
S a kántor módszeréről: olvastam egy cikket egy neves karmesterünk tollából (vagy vele készült interjúból? - csak a téma maradt meg a konkrét hivatkozás sajnos nem). Arról értekezett, hogy mi történt a Himnusszal az elmúlt másfél évszázadnyi idő alatt. Hogy Erkel ezt az opust a kor divatos verbunkosában írta meg - a tempója a mainál nagyságrendekkel gyorsabb volt - a történelem viharaiban pedig eseményről eseményre lassult. Játszottam a gondolattal és próbáltam jó verbunk tempóban is énekelni, játszani. S láss csodát: működik. A szépségéből nem veszít de a tragikus sorú kesergésből!... nos annál inkább. Most térjek vissza a kolozsvári kántorra: gyorsabban diktálta az istenadta zenészember. Eleddig nem tudtam, hogy ez nem gyászének.

Azóta igyekszek ezt a köztudatba - abba a kis szeletébe, amire rálátásom, s esetleg hatásom van - valahogy belevinni.
Két éve aztán a Székelyföldön jártamban volt szerencsém, hogy engem kértek fel a kolozsvári kántor feladatához hasonló szerepre egy gálaesten. A jelen lévő tömeg egyik fele helyi volt, a másik anyaországi. Emlékezvén a kántorra, vettem én is egy - bár óvatos, de - jó tempót. A közönség pedig ketté szakadt. Egyik fele jött, a másik nem értvén a bizakodó gerjedelmet, maradt. Nem mondok ítéletet, úgysem tudom kik tartoztak az egyik és kik a másik csoportba. Csak az egyik kollégám számon kérte rajtam a rohanást.

Figyelem egy ideje: a fontos eseményeken az ünneplő közönség az elején a Himnuszt a végén a Szózatot mindig végig szokta hallgatni. Sajnos 'írd és mondd': hallgatni.
Király Linda sokat mesélhetne erről. Akárcsak annak az államtitkárnak a hallgatósága, aki az Al-dunai székely falvak fesztiváljának megnyitóján 2005-ben (igen, az érdekes sorsú népszavazás után) azt mondta előre megírt beszédében, hogy a magyar kormány a szívén viseli a határon túliak sorsát (első fütty a beszéd 20. másodpercében), mert ahogy nagy nemzeti imánk a Himnusz mondja:
"Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet-e Hazán".
Ekkor már röhögtek, de ezt ő nem értette. Viszont mindkét zeneszámot végighallgatták tisztességgel.

Én igyekszek énekelni mindig.
A díjátadón is így tettem. A színpadon álló gyerekkórus karnagya nagy lendülettel beintett, a gyerekek velem (velünk?) együtt nagy levegőt vettek... és énekelhetetlenül lassú tempóban kezdtünk panaszkodni a megbűnhődött múltról és jövendőről az el sem hitt jókedvről és bőségről.
A második sornál már csak hallgattam, jó ünneplő módjára. De biztos, hogy ha legközelebb megint én vehetem az első levegőt, akkor mosolyogni fogunk és nem sírni.

Lehet, hogy ez lehet a jobb sors egyik katalizátora?