Bélabá mondja a magáét

Egyszer hős, másszor - Hofi szavaival élve - "húha anyád"

Mit mondhatnék?

Szurkoló voltam. Páros heteken ott álltam a B-középben Katzirz, később Boci mögött, és üvöltöttem, amikor a bíró lefújt egy szabálytalanságot. Páratlan heteken néha követtem őket egy másik városba. Ha kikaptunk, természetesen a bíró volt a hibás. Persze szurkoltam a Vidinek is, amikor a legendás menetelést végrehajtották az UEFÁ-ban. Még az iskolai ünnepségen is a körkapcsolást hallgattam suttyomban az akkor divatos hordozható kisrádiómon. Nem sorolom fel, mert most nem ez a cél. Szurkoltam. Lelkesen, meggyőződéssel.

Aztán ez abbamaradt. Nem, nem azért, mert felnőttem. Illetve annyiban igen, hogy elkezdtem látni: a lelkesedés nem mindig áll a valóság talaján.

Sok év telt el, én pedig egyre kevésbé értem azokat, akik hétről hétre követik... ezt a semmit. Akik minden fordulóban tudják, ki kivel játszik, ki kapott sárgát, pirosat, mik az esélyek, mi lett az eredmény. Akik még újságban is elolvassák, mit gondol ezekről valaki más, aki hivatása szerint sportújságíró. 
De ennek is van egy határa, és azt hiszem mostanában már minden lehetséges (újra és újra "kitolt") határt, átlépett a társadalom. Mostanára már határozottan kártékonynak kell nevezzem.

Nem megyek bele abba a meddő vitába, hogy vajon mik épülhetnének a sokak szerint értelmetlen stadionok árából, hogy megteheti-e egy közszolga, hogy a hobbija alá rendeljen az országműködés és közérzet szempontjából fontosabbnak gondolt dolgokat. Hogy miért nem támogatják inkább a sikersportjainkat. Hogy megérdemlik-e a játékosaink az elég magas fizetésüket, és jobbak lennének-e az eredmények, ha még magasabb lenne az a fizetés.
Tudom - Stark András egykori véleménye szerint - ez az ókori gladiátorjáték modern megtestesülése, meg a Hollywoodi "minden héten háború" világa. De akkor sem mehetek el amellett, amit látok. Igenis ki kell mondjam: elfogadhatatlan, ami zajlik, és nem csak azért, mert az ókor nemrégiben véget ért.

Sokan vagyunk, akik nem érezzük a lelkesedést a magyar sport ezen szelete iránt, és azt gondolom, hogy jó okkal tesszük, amikor igyekszünk ezt a realitásokban látni. Ki kell jelentsük: mi vagyunk a többség. És igen: kétkedőek vagyunk, amikor nemzetközi megmérettetésre indul az ország, mint ahogy nyilván kényelmetlen minden naugye. Az is, amit a rajongók, és az is, amit az ellenzők szajkóznak, miután mint mindent, ezt is politikai üggyé tették.

Hát le lettünk hazaárulózva, amikor nem ünnepeltük őrjöngve Feröer vagy az azeriek és más nagy csapatok kudarcát, és akkor is, amikor eleinte visszafogott lelkesedéssel néztük az EB-csoportkört.
Ez amúgy - akármilyen hihetetlen - még nem is lenne nagy baj, ámbár...
De hogy most, épp azok, akiknek szemében hazaárulók, aljas nemzetietlen férgek voltunk ökölrázva skandálják, hogy "vedd le a mezt" és teletömik a közösségi média felületét mocskolódással, munkatáborozással. Ugyanazok, akik által zengett az üzenőfal Böde nevétől, amikor ő rúgott néhány gólt. Ő pedig figyelmeztetett is: az ünneplés átcsaphat az ellenkezőjébe, amint „nem rúg két egyeneset a labdába”, s akkor bizony tálcán fogják vinni az ő és társai fejét. Nem gondoltam volna, hogy igaza van! Nem gondoltam volna, hogy van még mélyebben primitív ösztönállati világ. Nem gondoltam, hogy joggal lépett ki ebből a lealjasult világból Koplárovics Béla.

Hát csak azért is Hajrá Magyarok! Kíváncsi vagyok, hogy akkor most vagyok-e még inkább hazaáruló féreg. Megyek, eszek egy kis anyaföldet.