Bélabá mondja a magáét

Néhány éve Pécsen járt Zerkula János, a mosolygós öreg zseni Gyimesből. Aznap dolgom is volt, kedvem sem volt, hát kihagytam a koncertet. Lesz még ilyen - gondoltam. 3 hónap múlva elköltözött és azóta az angyaloknak muzsikál. Pótolhatatlan, s ez azóta is sokszor eszembe jut.

Tegnap este Pécsen járt a Buena Vista Social Klub. Néhány mosolygós öreg zseni Kubából. Ki nem hagytam volna. "Mindenképpen nézzük meg, mit csinálnak a kubai öreg cigányok" - mondta Fekatis barátom. Egy budapesti koncertet már elszalasztottam, s tudjuk: ebből a zenekarból is többen távoztak a híres Wenders film óta, egyiküket a színpadon ölelte magához a halál.

Már jó előre elkerekeztem a Sétatérre, s bearaszoltam a színpad előtti "dühöngőbe" az első sorba. Az Iron Maiden és Dream Theater kedvéért is vállatam a sokkal nagyobb tolongást, úgyhogy ez most adott volt.

S elkezdődött. A szervezők egy táncos párral igyekeztek kedveskedni, akik mutattak egy tánclépést a közönségnek. Az angolul gyengén beszélő konferanszié nem értette, miért nem mozdulnak az emberek. Tán akkor megértette, amikor a kisvártatva felcsendülő muzsika ritmusára az első taktusok egyikében megmozdult a tömeg. Jobbra-balra, megint jobbra, s megint balra. Hogy aztán ezt röpke 2 óra múlva felszabadult lélekkel abbahagyja.

Több fiatal zenész "került" a nagy öregek mellé: ahogy fogynak az öregek, úgy fiatalodik a zenekar. Egy kiváló zongorista tűnt a legfiatalabbnak, s az egyik trombitás. Őket követte a remekül pontos bőgős, akiről sokszor teljes versszakokig nem tudtam levenni a szemem olyan jó volt nézni a biztonságos, alázatos és vérprofi zenélést. Az ütősök is ezt a biztonságot növelték eleinte meglepően szenvtelen arccal, de persze idővel az ő arcukra is mosolyt sőt a feketékre oly jellemző széles "telipofájú" fogsorokat csalt a hangulat.

A zenekart Jesus 'Aguaje' Ramos irányította. Vokalistaként támogatta a fiatal énekest és énekesnőt, harsonájával szólózott egyet-egyet és vezényelte a kiállásokat, a számok befejezését, vagy éppen a zenekar belépését a többiek szólójának végén. Mindig csak éppen amennyit kellett. Igazi sztárként viselkedett, aki magabiztos mosolyával táncolgatásával vitte a prímet.

Az öreg hangszeres szólisták olyan nyugalmat árasztottak, hogy irígykedve néztem - többezer társammal együtt, ez biztos.
Manuel 'Guajiro' Mirabal trombitás, mint egy nyugdíjazott zenetanár áldogált a színpadon, mintha egy amatőr fúvószenekarban a Sej-haj Rozi taktusait igyekezet volna a tanítványok sorai közt rendben találni, de mikor szólózni kellett úgy megfújta a hangszert, hogy Markovic-ék megirigyelhették volna.
A gitárosnak már remegett a keze, a kisujját alig bírta letenni, de ha ki kellett állni szólózni, eltűnt a szemem elől ez az érzés, nomeg hiányzott volna az a nyugodt alap/háttér, amit az egész koncerten biztosított.
Barbarito Torres, aki a laoud nevű hangszert kezelte igazi showman. "Figyeljetek, most én szólózok" arccal lépett elő és fejlett virtuozitásról tett tanúbizonyságot. Rajta kívül is láttunk még különleges hangszert - egy 3X2 húrú pengetőst, melynek a nevét sajnos... de az "öreg-tesó" úgy nézett ki, mintha egy filmből lépett volna elő, hosszú kockás öltönyben, fehér cipővel és kalappal.

S olyan összekacsintós, egymásra mosolygós produkciót adtak, hogy lehetetlen volt nem megmozdulni rá. Az jutott eszembe, hogy mi lehet a titok abban az országban, amit tudtunk szerint diktatúra, embargó, hurrikánok és hasonló cirkuszok súlytanak, s amelynek az ökolábnyoma a világon egyedülállóan 1 alatt van (tán éppen ez?), hogy ezek az emberek ilyen vidám életerőt árasztanak magukból.
A két fiatal énekes egyenrangú partnerként ált a fronton. A pasi macho volt és nagy hangú, tudta mikor kell harsánynak lenni és mikor érzékeny húrokat pengetni. A nő erotikus volt, ha kellett kemény, ha kellett lágy. És mindig olyan - így éreztem - amilyen kellett.

Szoktam ilyenkor úgy érezni, hogy "mi a fenét akarok én, mint zenész": ez az egyik fokmérője a jó zenésznek, jó koncertnek. Most is volt ilyen, ha nem is pontosan, az csak azért volt, mert a műfajuk annyira más, hogy nincs miért fájdítsam a lelkem.

De mindezt most felejtsük el!
Mert akkor kényelmes kis papucsában, narancssárga ruhában színpadra lépett - mit lépett: szinte úgy hozták - Omara Portuondo. Egy ősöregasszony. 80 éves. De Istenem! Ahogy megjelent, megállt a levegő. Leírhatatlan, amit ez az asszony művel, aki nem volt ott elképzelése sem lehet, miről zagyválok én itt! Egymaga betöltötte a színpadot, a zenekar eltűnt egy pillanat alatt. Énekelni már remegve, hamisan tud csak, lépni alig, a kezét nehezen emeli, de aki elismerően nézett az 50 éves Bruce Dickinsonra, aki bámulja Tina Turner energiáját, az vegye tudomásul, hogy semmit nem látott még! A csillogó szeme, a humora és az, ahogyan egyetlen hangot kiénekel (no de azt hogyan?! ember)...
Nem volt ott gondolat, nem volt ott szakma, nem volt ott vájt fül, kritika, zenészmentalitás, csak tátott száj, csak elragadott emberek, akik amikor a MŰVÉSZNŐ felhúzta szoknyáját a lába száráról egy emberként ordították a megszokott, ismétlődő vicces jelszót: SZEXI!

Aztán jött egy duett Jesus Ramos-sal. Azt mondtam, hogy a macho énekes mindenben profi volt. Így is van. De amikor Jesus beleénekelt a mikrofonba, hirtelen azt gondoltam őt is megszállta Portuondo asszony szelleme. Egy olyan együtténeklést, zenei egybekelést halottam, két profi szólistától aminek kevés párja van. A dal közepén aztán a két öreg összekapaszkodott és centis lépésekkel "táncolni" kezdtek. Az asszony pedig forgás közben azért bele-bele énekelt a mikrofonba, s a legfőbb zseniális gesztus (ha lehet ilyen rangsort felállítani) az volt, amikor partnere válla fölött, kitekintett a közönségre: "ugye azért figyeltek". Na én akkor dobtam el az agyamat. Hogy ezután még mi történt ott azon az estén, arról már nem tudok mit írni.

Hallgattál már könnyek nélkül zokogva koncertet?