Bélabá mondja a magáét

Leültem kiadott lakásom konyhájában vendégként, s akkor jött oda hozzám először kócosan, szelesen. Két hét múlva találkoztunk újra az üres lakásban. Be volt zárva és lefogyva. Ott maradt. Csereajándékként a pianínóm helyett, mert annak viszont lába kélt.
Ilyen magas eszmei értéke ellenére nem tudtam biztosan, mit fogunk kezdeni egymással, de aztán nem mondtam, hogy költözzön el. Szép lassan aztán megtanultuk egymást, nem volt túl nehéz. Bár nem oda teremtetett, azért a várost is megszokta, szerencsésen fizettünk tanulópénzt - nem előről, hanem oldalról ismerte meg a száguldó autót.
Együtt hagytuk el a várost is. Szeretett a Zselicben lenni. Szokatlan volt Neki eleinte a mesterséges zajok nélküli csend, a falu neszezése, kutyaugatása, visszhangos, erdő övezte milliője, s ennek bánatomra gyakran hangot is adott. Tulajdonképpen minden este. De aztán ez is elmúlt.
Akkoriban sok időt töltöttünk az autóban - szinte második lakásunk volt. Ez könnyebbé tette az átszokást, vagy nehezebbé - magam sem tudom, Tőle pedig sosem kérdeztem. Nem nagyon izgatták azt hiszem ezek a dolgok. Egyszerű életet szeretett élni, ha enni tudtunk valahol, még a meleg ágy sem volt olyan fontos.
Az értékeket viszont nehezen - tán sosem - tanulta meg megbecsülni. Játék volt neki minden, azt sem értette, hogy van, minek más az értelme, de azt sem, hogy vannak különleges tárgyak, úgymint emlékek, díszek, egyéb kincsek. Egy nagy szatyornyi régi könyv, azt jelentette számára, amit egy köteg újság, s nem az olvasás, hanem a ropogós papír, a szanaszét álló lapok érdekes világa volt közös bennük. Gyerekkorom macija, nagyfülű, hosszú lábú, turcsi orrú jószág, kinek kezei és feje többször vissza volt már varrva, szemei sem voltak már a régiek - az egyiknek a fehérje, egy fehér filc korong volt már csak meg, a másik oldalon csak a helye, egy ragasztótól megsárgult folt jelezte a néhai szebb világot: nos ez a maci is ugyanaz volt, mint a könyv, meg az újság. Nyúzható, dobálható, gyűrhető valami, amiből még érdekesebb rejtelmek is származhatnak. A maci meg is semmisült aztán, a régi könyvek is hiányosak. Az újságokat meg szépen lassan eltüzeltük, s egyéb ismert sorsra jutottak. Ahogy az az újságokkal lenni szokott.
Aztán vissza kerültünk a városba - leginkább pénzügyi okokból. Laktunk garázsban, meg ideiglenesen a szülői panelben is. Nem volt zokszava - említettem már, hogy nem csinált nagy ügyet a körülményekből.
Amikor anyagilag kicsit rendben lettünk s újra önállóan éltünk a város és az erdő szélén álló kis házunkban, még a szerelem is egyszerre ért el bennünket. Néha fél, vagy akár egész napokra is eltűnt, s tudtam - hisz én is láttam azt a formás kis feketét - jól szórakozik. S Ő sem neheztelt, amikor az én szőkém megjelent, majd állandósult a színen, s a házban.
Nem sokkal később - újabb kis szülői panel kitérő után, ahol még egy fő hozzánk csapódott - már négyen kezdtük el a közös életet. Neki kisebb helye lett, éreztem is, hogy nem olyan boldog és nyugodt, mint előtte. Igyekeztem ellensúlyozni is meg sajnos nem is. A kényelem, a lustaság, a "nincs időm"... Próbáltam kedveskedni is, meg szigorúan, keményen betartani is a megváltozott körülmények ellenére szerintem szükséges régi rendet. Aztán még eggyel többen lettünk, meg még eggyel. Nagyobb lett a helyünk, mert nagyobbat kerestünk, de alapjában számára a hangulaton nem sokat változtatott. Az én figyelmem, időm megoszlott, Ő pedig már ezt a változást nem követte úgy, ahogy az eddigieket. Nem panaszkodott, de tudtam, hogy a régi komfort nélküli, a minimális körülmények adta életet jobban kedvelte. Akkor még jobban együtt voltunk. De azért értettük mindketten, hogy a barátság ilyen. A hétköznapok, a család, a munka a háttérbe szorítják ugyan, de attől még vége sosincs, a barátság örök.
Nyaralni is voltunk együtt, de aztán külön mentünk. Minket vártak, szeretettel láttak, de Őt nem mindenki kedvelte. Tán Neki is jobb volt így, nem muszáj mindenkivel jóban lenni. Már itthon sem törekedett erre.
Nem tudom mennyit gondolt a múltra, felsejlett-e előtte annak az autónak az oldala, az a kifogott hal, amelyiktől annyira megijedt a tó partján, a csinos kis fekete, akivel elköltöztünk után már sosem találkozott. (Bár ki tudja, nemrégiben két hónapig nem láttuk, s éppen arról a környékről került elő.) A rossz ember emléke, akinek pianínóm többet ért, mint Ő mindenesetre biztosan megmaradt az emlékezetében, mert sosem szerette azt a egyenes és gyors járású, kényelmes, edzős, sportos öltözetű típust. De talán emlékezgetett, mert nem foglalkozott annyit a jelennel. Ő már tudott valamit, amit én nem. (De igen, talán mégis... Sejtettem, csak inkább nyűgnek, mint ténynek fogtam fel.) Ő mindenesetre végigélte, s nem kell utólag gondolkozzon rajta, nincs szüksége értelmezésre, elszámolásra, mint nekem.
Az arca nyugodt volt az utolsó napon. A teste is. Olyan nyugodtan feküdt, mint bármikor, egész életében. A pihenést mindig komolyan vette. Engem is e nyugalom látványa segített hozzá a magam nyugalmához. Előtte nem tudott eszembe jutni, mit is csináljak, hová is forduljak. Elvégeztem, amit muszáj volt, s másnap - utoljára együtt - utaztunk egyet. Csendes volt és mozdulatlan. Ezegyszer nem kívánkozott a helyemre - mert egyébként mindig szeretett ott ülni.
A nagy tó partjára került, s ott is marad. Jó ott, s mi is mehetünk oda majd emlékezni Rá. Itt pedig üres a helye. Közülünk Ő tudta meg először, hogy milyen az utolsó dobbanás.
A barátságnak úgy van vége, hogy az egyik elmegy...