Sokat gondolkodtam már azon, miért is van az oktatás olyan állapotban, amilyenben. Akárhány felmérés, akárhány vizsgálat, mind azt mutatja, hogy a teljesítőképességünk... nos azon testrész alatt. Ilyenkor visszagondolunk a régi időkre és azt mondjuk, hogy milyen jó volt a magyar oktatás. Általában arra fogjuk, hogy a demokrácia, a kapitalizmus, a szabadosság, a mindenféle jogok... ámde a kötelességek... és általában a fogyasztói "kultúra". Az átkosban még rend volt, akkor még volt tanári tekintély, akkor még volt eszköz stb.
De akkor eszembe jut egy velem történt eset, ami fényesen bizonyítja, hogy már akkor sem voltak rendben a dolgok. A súlypont már akkor is valahol máshol volt, a rendszerhibák már jelentkeztek. A bajok gyökere mélyebben - vagy ha úgy tetszik régebben - van. Az eset pedig a következő:
'83 táján jártunk. Imádtam olvasni. Minden Delfin könyv, minden Karl May regény, a zseniális Rejtő és nyilván Verne, de még Mattyasovszki Hód (tudjátok, akinek a világítós számlapú órája van) sorozata is elért hozzám, no meg persze a hivatalosan is annak tartott szépirodalom sem hiányzott. És a kötelező olvasmányokat is elolvastam. A buszon is olvastam, de mikor leszálltam, még az utcán is folytatni kellett, hiszen nem lehetett csak úgy abbahagyni.
Ebben az évben az Egri csillagok volt a kötelező. Sok kortársam inkább a filmet nézte meg, mert az csak pár óráig tart, nekem azonban sokkal inkább kellett a könyv, hisz a film csak pár óráig tart.
Az iskolában volt egy bevett szokás. Becsöngetéskor minden osztály sorakozott az udvaron kettes sorban (mindegyiknek megvolt az adott helye évfolyamonként) az ügyeletes tanár pedig a lépcső tetején állva az iskola bejáratánál, ügyesen levezényelte a felvonulás sorrendjét. Ha valamelyik osztály fontos órára ment (pl. dolgozatot írt, vagy orosz órája volt), azt előreküldte, a többit meg utána. Én végigolvastam a szüneteket és a sorakozást is a sor végén. Igen izgultam, merre fordul Bornemisszáék sorsa, hogy bukik majd el az a fránya félszemű.
Ezen a napon is csak álltam a sor végén a könyvbe bújva, amikor nagyot billent a fejem, ha tányér leves lett volna előttem bele is fejeltem volna, mint Regős Bendegúz (Olvasztó Imre, ha valaki nem tudná), amikor nem ment neki könnyen a javulás faluhelyen. Kaptam egy jól méretezett, betalált tockost.
- Édes fiam, hogy mersz te sorakozónál olvasni? - dörrent az igazgató hangja. - Add csak ide azt a könyvet, majd év végén visszakapod.
És azzal Józsi bácsi a hóna alá vágta a kötetet. Én pedig nem olvastam el a kötelezőt, s persze nem kaptam vissza év végén ugyanúgy, ahogy Panni nénitől sem az autó/hajó/motor/stb. formájú ceruzahegyezőket, amiket az énekórai figyelmem visszaterelése céljából kobzott el az említett tanerő nagyjából havi rendszerességgel. Nem tudta, hogy a radírom, sőt még egy kitört ceruzahegy is alkalmas karambolosat játszani két tiszta kvint között.
De a könyvre visszatérve: akkor leszoktam a kötelező olvasmányokról. Az Antigoné már nem is volt meg, s a Tartuffe-öt is felnőtt fejjel olvastam el. Ha nagyon kellett megnéztem a filmet, vagy elolvastam a tartalmát a száz híres regényben. Akkor lettem fogyasztó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.