Bélabá mondja a magáét

Persze igazából a feleségem szült, de én mégis többesszámban beszélek mindig, mert a döntés a hogyanokról mindig közös volt, a részvétel is minden törekvésünk szerint.
Mi az elsőt kórházban szültük. Mivel komplikációs volt, ezért császárral.
A másodikat kórházban, de ragaszkodtunk hozzá, hogy természetes szülés legyen.
A harmadikat otthon és nem kellett semmihez sem ragaszkodni.

Az otthonszüléshez egy hosszú folyamat és "élmények" sora vezetett. A pozitív élmények az otthonszülés felé, a negatívak a kórházitól el irányítottak minket.

Hogy mi volt a probléma az elsővel, nem kérdés. Egyetlen dolog szól a császármetszés "mellett", a szülőnek (pláne az apának) nem kell benne részt venni, mire az anya felébred észre sem vette és megszabadították TERHÉTŐL. Minden más ellene szól. A szülő (pláne az apa) nem vehet benne részt, az egész folyamattól elidegeníti az embert, kiiktatja azt a (ebben biztos vagyok, hogy) nagyon fontos történést, ami a gyermeket és a szülőt összehangolja. Persze a MŰTÉT után semmi kapcsolatom nem lehetett a gyerekemmel: egy ápoló kijött egy pólyával a kezében, megmutatta, elmondta, hogy lány és beszállt egy liftbe. "Megfoghatnám" - kérdeztem. "Nem" - mondta és megnyomta a gombot. Egy hétig nem is láthattam. Az ápoló nem is érdekelt, de a gyerekem...

A második nagyon szép is lehetett volna. Nagyon sok szakirodalom tanulmányozása, és szakemberekkel való konzultáció által kiokosítottuk magunkat, s úgy éreztük, hogy tájékozottan és felelősségteljesen állunk neki. A feleségem nem kért fájdalomcsillapítót, alternatív szülőszobára mentünk, vittünk magunkkal doulát (szüléssegítőt) és egy kérésünk volt a lojális orvoshoz: a lehető legkevesebb beavatkozással, természetesen szeretnénk szülni. Kedves volt, megértő, tapintatos, óvatos. Óvatosságból többször megvizsgálta a feleségemet, hogy minél gyorsabb legyen a kockázatos vajúdás lefolyása (császár után ugyanis jó eséllyel előfordulhat, hogy a korábbi heg szülés közben szétnyílik) oxitocint adagolt (ami más szakvélemények szerint éppen növeli a szétnyílás kockázatát, mert az összehúzódásokat erősíti) s a hagyományos hanyattfekvős helyzetet kérte a könnyű hozzáférés miatt (ami ugyanezen szakvélemények szerint a hasfal feszülése és a gravitáció kiiktatása miatt szintén kockázatnövelő tényező s a statisztikák szerint otthonszülésben még egyetlen hegrepedés sem történt, ellentétben a kórházzal). De nem vagyok szakértő, ezek pedig szakmai kérdések, úgyhogy ezeket nem kérdőjeleztük meg, sőt utólag sem neheztelek.
De kimondottan harag volt bennem amiatt, hogy minden más tekintetben sérült a háborítatlanságunk:
- idegen szülésznők és orvosok jelentek meg időről időre, be sem mutatkoztak, s jöttük okát sem közölték velünk. Ennek tetőpontja az volt, hogy amikor a "végső akció" elkezdődött, az ott lévő idegen orvos ott maradt, majd a "megfelelő" pillanatban rákönyökölt a feleségem hasára és szakszerűen kinyomta a babát.
- A megjelenő gyerekorvos sem mutatkozott be, sőt nem is szólt hozzánk, csak amint kibújt a baba - és sajnos nem sírt fel azonnal - azonnal kiadta az utasítást a köldökzsinór elvágására és elrohant a gyerekkel, nehogy az megfulladjon. Szakmai kérdés és mint említettem nem vagyok szakember - de a korábban emlegetett szakvélemények (és igenis hozzáteszem, a józan paraszti ész) szerint, ahogy a méhen belül, úgy a méhlepény levállásáig a méhen kívül is a köldökzsinóron keresztül a gyermek megkap mindent (így az oxigént is), amire szüksége van. Elismert szülészorvos véleménye szerint a köldökzsinór védelme alatt van idő kivárni a tüdő "használatba vételét" - így éppen az a kockázatos, ha ilyenkor elvágják. Ugyan továbbra is hangsúlyozom, hogy nem vagyok szakember - de tudomásom van a történtekkel ellentétes szakvéleményről - ezen nem is akadnék fenn. Azonban az illető doktornő modora olyan volt, hogy szótlanságában is egy pillanat alatt agyon tudta ütni azt a meghitt hangulatot, amit több órás egymásra (és a folyamatra!) figyeléssel felépítettünk. Említésre sem érdenes, hogy rámcsukta a kezelő ajtaját - egyébként törvénytelen módon - kizárva engem a jelenlétből az "életmentés" közben.

Ez a harag IS vezetett oda, hogy meghozzuk a nagy döntést: a harmadikat otthon szüljük. Nem volt egyébként könnyű döntés. Többek közt nagyon zavart, hogy muszáj előtte egy "tanfolyamot" elvégezni. Feleségem már a második előtt akarta, de persze nem voltam hajlandó. Derogált, mert azt gondoltam, hogy a légzést, a szívdobogást, a wc-zést és a szerelmet sem tanfolyamon tanuljuk meg.
Aztán a "tanfolyam" maga mindent megváltoztatott. Nagyon érdekes előadásokat hallottunk, szülész meg gyerekorvosoktól, bábáktól, szüléssegítőktől. Két szülés után végre teljes, átfogó képet kaphattunk a szükséges, a kötelező és a lehetséges vizsgálatokról, s részletekig menőkig azok folyamatáról és ÉRTELMÉRŐL. Azokról is amelyeken keresztül estünk az első két esetben is (vagy akár már most a harmadikban is), de persze semmit nem tudtunk a részletekről, mert az orvosi protokolnak az ezekről való tájékoztatás nem része.
Láttunk otthonszülős videót - ezúton is köszönöm annak az asszonynak, aki hajlandó volt az intimitását mások okulására feladni! - amelyen az orvos (igen, orvos is a bábaság mellett) kifacsart testhelyzetben görnyedt a kismama alatt - s végezte a gátvédelmet - aki a legkisebb mértékben sem kellett alkalmazkodjon senkihez, csak önmagához. És megértettem azt is, hogy nem kell haragudnom azokra a kórházi emberekre, akikkel kapcsolatban azok a kellemetlen élményeink voltak. Ők a munkájukat végezték a legjobb MEGGYŐZŐDÉSÜK szerint. Az egyetemen ezt tanulták, s nem csak (tán nem is elsősorban) az ő emberi gyengeségük és figyelmetlenségük, hogy a sok LEVEZETETT (és nem kísért: ez is egy alapvető különbség) szülés ellenére sem vették észre a lényeget. Mert a lényeg az, amiről itt beszélek.
Akkor már tudtam, hogy mindenképpen ez lesz az utunk. Akkor is, ha tudtam, hogy számos kellemetlenség fogja követni - kezdve az orvosi igazolások beszerzésével, folytatva az anyakönyvezés akadékoskodásával. És helyes út volt. Nem részletezem, úgysincsenek szavak és úgyis az intimitása volt az első számú fantasztikum. Olyan nyugalmat és intimitást kaptunk, amilyet elképzelni sem tudtam! Hívásunkra még a gyerekorvos is eljött, hogy ne kelljen az egy napos gyermeket szállítani. Megvizsgálta az újszülöttet és igazolta, hogy így történt, ahogy. Hivatalos vesszőfutás sem lett belőle - az előbb említett igazolást ugyan javítani kellett, de ezen kívül nem volt sok macera, talán azért, mert mi voltunk az elsők a városban. A későbbiek (pár héten belül többen is!) már meséltek érdekes dolgokat, de igazán súlyos megpróbáltatások nem voltak.

Az apropóját ennek a bejegyzésnek az adta - hetekkel ezelőtt - hogy felindultam azon, amikor újfent megjelent egy cikk Geréb Ágiról, miszerint egy kismamával be kellett mennie a kórházba. Elképzeltem mi lenne, ha az újságok minden esetet megírnának, amikor egy kórházi szülésnél lép fel bármi olyan komplikáció, vagy annak csak gyanúja, ami miatt az otthon kezdett szülés a kórházban végződik. Nyilván nem csodálkozom, amikor súlyosabb esetet, sőt néha tragikus kimenetelüt megír az újság - bár ezzel az erővel a kórházban történt eseteket megint csak miért nem, hiszen statisztikailag abból is ott van több - de már az is hír, hogy a kismama és az orvos úgy döntött (nagyon helyesen), hogy inkább bemegy a kórházba, mert úgy tűnik nincs minden rendben?... Éppen erre való a kórház! Nem arra van a tűzoltóság, hogy náluk karácsonyozzak, hanem arra, hogy nekik szóljak, ha kigyullad a fa.
S hogy ne legyek nagyon igazságtalan a statisztikákkal: rengeteg eset van, ahol előre tudható, hogy jó esély van a komplikációra és ezek mindenképpen a kórházban kezdik eleve, akkor is ha gondoltak otthon-szülésre, sőt éppen azért méginkább. Persze, hogy ezért is több kérdéses eset történik a kórházban, bár a rendben lévőnek látszó szülések esetén is magasabb statisztikát mutat a kórház - érdekes tény ez.
Csak enyhén szólva is faramuci, hogy ennyire kiemeli a mainstream az otthon történt eseteket, miközben hallgat a kórháziakról. Az nyilván nem olyan szenzációs...
Közben súlyosabb apropó is lett: időközben már emberöléssel vádolják Ágit. Nagyon súlyos lenne, ha minden hasonló kórházi eset is ezzel a jogi eredménnyel járna. Tud-e a kedves olvasó arról, hogy az ominózus vállelakadás évében a pécsi szülészeten kórházi körülmények között is történt (tudomásom szerint nem is egy) ilyen, szintén tragédiával végződő eset?
Nagyon drukkolok, hogy Ági ügye az ésszerűség, az otthonszülésé pedig a megnyugtató szabályozás felé mozduljon, ahogy a külföld számos példája és a hazai igény mutatja. Mindenki okulására pedig közzéteszem az Alternatal Alapítvány otthonszüléssel kapcsolatos nyilatkozatát.