Sokat gondoltam már arra, hogy egyszer ezt le kell írni, s mivel most inspirációt is kaptam (megjegyzem ha valaki ránéz, tessék elolvasni a kommenteket, mert abból kiderül, hogy mi volt az igazi célja a szerzőnek), végre rászántam magam. Lehet, hogy tabukat fogok döntögetni - ez manapság úgyis divatos - bár nem célom. Számos élményem indít erre.

Az első és legfontosabb, egy folyamat és annak vége - másvalaminek pedig kezdete:
19 éves koromig utáltam a népzenét. Lenéztem, primitívnek, semmitmondónak tartottam, a szomszéd srác versei is irodalmibbak voltak számomra, mint a népdalok szövegei - a sajátaimról nem is beszélve.
Az ének-zene tagozatos iskolában kötelező volt a néptánc, az egyik tanítónéni vezette a foglalkozást. Alsóban ez a Bújj, bújj zöld ág és egyéb játékok voltak, amelyek megfeleltek nekem (sőt egyszer a felsősök vezetésével megtanultunk egy sor szatmári verbunkot), de aztán 5. osztályban igazi néptáncfoglalkozás lett belőle. Egy néptáncos pár tartotta - nem is iskolán belül. Nem értettem, hogy mit keres egy "falusi parasztcsaj" itt a városban. Nyilván nem hasonlított anyám stílusára. Ott is hagytam az egészet néhány hét elteltével.
A kórusban énekeltünk népdalkórusokat, de nekem sokkal jobban tetszettek egyes francia szerzők impresszionista darabjai, meg sok egyéb más. A "Forr a világ"-ot már akkor is utáltam.
Az ének-zene tagozatos gimnáziumban nyűg volt - de még mekkora - hogy kötelező volt indulni a népdaléneklési versenyen, lányos zavarunkban kabarét csináltunk belőle minden alkalommal.
Amikor felvételiztem a főiskolára, mint énektanár-jelölt, ki voltam akadva, hogy minek nekem 100 szerencsétlen népdalt megtanulni, hát én ének tanárnak készülök, vagy mifene! Ki volt az a marha, aki ezt kitalálta? Volt olyan csoporttársam, aki már akkor is népzenész volt, s nem értettem, miért csinálja. Mondjuk karvezetés-tanárunk sem értette, s rosszallotta is (szívatta érte rendesen), miért fontosabb a srácnak a parasztok zenéje, mint az, amit a Mester és az ő tanítványai csináltak belőle. Hát nem sokkal nagyobb király Mozart, mint "dúdoltaméngipszjakab" Karakószörcsökről? A népzene tárgyat tanító professzorunk is így gondolhatta, tudományos előadásai nem nagyon győztek meg erről a muzsikáról.
Aztán úgy alakult, hogy az említett karvezetés-tanárunk - más okok mentén, de - engem sem szívelt. Én sem őt. Hát úgy döntöttem, visszamegyek a gimnáziummal párhuzamosan végzett, de a főiskola miatt félbe hagyott ISKOLÁMBA. Kötelező tárgy volt a népzene. A tanár - Tóth István - nemrég érkezett Erdélyből, hülye kiejtéssel beszélt és áradozott ezekről a zenékről. Bőgős volt, a néhai Regősök nevű zenekaré. A szeptemberi kezdés után novemberre már tudtam, hogy én ezt a zenét akarom. Decemberben már Csikszeredában voltam. "Gyűjtöttem".

Azt kérdeztem az imént, ki volt az a marha, aki kitalálta, hogy művelt zenészeknek ezekkel a művészi szinvonalúnak "nehezen nevezhető hülyeségek"-kel kelljen foglalkozni.
Hát Kodály Zoltán volt az a marha. Hogy mire fel találta ki, azt én ott akkor még nem értettem.
Egyszer beszélgettem Ernővel. Megkérdezte tőlem, hogy szerintem Kodály a zenészeknek találta-e ki a módszerét, vagy az általános műveltségre nevelendő embereknek. Én a zenészekre gondoltam, s akkor azt kérdezte: mit is jelent akkor, hogy legyen a zene MINDENKIÉ? A zenei gondolkodást nagyban leegyszerűsítő (mindazonáltal erősen általánosító) szolmizációra a zenészeknek van-e szüksége, vagy a laikusoknak? S Kodály vajon mindenkit zenésszé akart-e nevelni, vagy csak pallérozott műveltségű embereket vizionált? Ernő szerint a Mester ez utóbbira gondolt. Akkor nagyot fordult bennem az ő oktatási koncepciójáról alkotott kép.
Beszélgettünk még az anyanyelvről is, meg sok egyébről. Anyanyelvről annyiban, hogy a zene a laikus számára egy idegen nyelv, melynek kódrendszerét az iskolában a nyelvtanuláshoz hasonlatosan az anyanyelven keresztül a legkönnyebb megérteni. De ha már

Anyanyelv

Kodály oktatási koncepciója a népzenét preferálja. Egyes értelmezések és a Mester egyes nyilatkozatai alapján azért, mert ez a mi zenei anyanyelvünk. Akkor is, ha magával a népzenével még sosem találkoztunk, akkor is, ha cikinek, szánalmasnak érezzük a népzenei gyűjtéseken hallható hamiskás, remegő hangú előadásmódot, megmosolyogjuk azokat az öregeket, akik a városi uraság furcsa készülékébe "dúdoltamén"-eztek. S minden népnek a saját népzenéjét kell alapul venni, mint anyanyelvet - a Mester koncepcióját alkalmazó országokban tudják is ezt.
Ha akár egy éttermi, unatkozó hangú zenész nekiáll a "Sej, haj Rozi"-nak, egész Európa - sőt a fél világ - képes rámozdulni. (Ezúton is köszönjük Csehországnak és Karel Gottnak, hogy közös kincsünkké tették a Škoda lásky című régi dalt) Nos... az étterem nemzetközi közönségének tagjai másképpen fogják lereagálni a zenét. A német biztosan az egyeket fogja kiugrálni a székével, a lengyel polkázni fog, a magyar pedig "cigányosan" az esztamokat fogja kontrázni hozzá. Szerb 3/4-es nótát utcazenélve Münchenben éltem át, amint a sétálóutca úri közönsége valcert járt, a székelyudvarhelyi étteremben pedig a "Részegen ki visz majd haza" című slágerre járták a forgatóst. Ez maga az anyanyelv, annak belénk ivódott hatása.

Ha az anyanyelv adott, és erejét elhisszük Kodálynak - én elhiszem - akkor természetesen adódik, ha az idegen nyelvre tanítandó gyerekkel legelőször is az anyanyelvét tisztázzuk. S itt kezdődik a baj:
az említett felsőoktatási intézményben egy nagy lexikális tudással (és nulla népzenei tapasztalattal) rendelkező professzor tanította a népzenét tudományos felfogásban a jövő zenetanárainak. Egy félévben!!! Ennek eredménye volt az, amit bejegyzésem elején leírtam. Az énekórákon elénekeltünk néhány népdalt - a tanárnéni utasítása szerint egyenes háttal, ujjunkkal a mérőt ütve, szépen artikulálva a kottához hű pontos ritmusban.
"Hull a szilva, RAJ-TA... Szün!... kisfiam a sor végén, szün van, nem látod?!"
Most már tudom, hogy nem ő volt a hibás, nem alkalmatlansága miatt volt tudatlan. Sajnos az iskolai énekoktatásban résztvevő szakembereknek, sőt a zenetanári szakma nagy többségének a népzenéről semmi ismeretük nincs, számukra az anyanyelv már ismeretlen, sőt idegen. S így ezen szakemberek úgy közvetítik, hogy a magas műveltség arisztokráciájával tekintenek rá és azt tartják, csak arra jó, hogy inspiráció legyen Kodály, vagy tanítványainak műveihez. Ezen nagybecsű tanítványok nem egyike pedig csak a Mester kottáiból ismerte az adott dalt, amelyből kórusművet fabrikált. Egyikük (népzenekutató!), a Zeneakadémia népzene szakának alapítását megelőző szakmai egyeztetésen a 3 éves alapképzést követő mesterképzéssel kapcsolatban egyenesen azzal a véleménnyel élt: "ugyan, mit lehet már tanítani népzenéből 5 évig?" A képzett szakember éppen csak a lényeget nem érti, a "Kodály országa" kifejezést csak jelszóként használja, miközben halvány fogalma sincs arról, miről beszélt a nagy öreg. Én is csak annak köszönhetem hogy összetalálkoztam egy - műzenében IS pallérozott - hozzáértő és mindazonáltal szuggesztív előadókészségű emberrel, aki 2 hónap alatt meggyőzött balgaságomról. Csak azért, mert - szintén nem az iskolarendszer működésének eredményeképpen - értett ahhoz az ANYANYELVhez, aminek létét és fontosságát Kodály hirdette.

Amikor a tanult turista megszólal valamely számára idegen nyelven, rajtakapjuk akcentusát. Mi zeneileg ráadásul csak egy elképzelt idegen nyelvet beszélünk - meggyőződésem szerint ráadásul holt nyelvet. Elképzeltet, mert amit alkalmazunk, az az állatorvosi ló. Olyan nincs is. Az idegen nyelvet is csak néhányan beszélik igen jól, dialektusait csak kevesen ismerik - egyszerre minden dialektusát talán senki. De az egyik dialektust a másik eszközeivel megformálni... ez csak egy elképzelt nyelv lehet. Konkrét példával élve: barokk vonós-zenét egy újabb kori találmánnyal (vállpárnával, álltartóval és a hozzá tartozó kéztartással) játszani (mindamellett - amivel többször szembesültem is már - népzenészektől is elvárni) olyan, mint mikor az említett turista töri a nyelvet. Ez a módszer, a komikusok egyik eszköze! (A népzene és a barokk játékmódjának rokonságáról lásd a Varázsjelekkel foglalkozó dolgozatom kapcsolódó bekezdéseit.)
Az idegen nyelv elképzelt formája megy - de sajnos mindeközben a saját anyanyelvünket már nem értjük. A zenetenárok többsége törve beszéli anyanyelvét, sőt a fennebb említett arisztokratikus felsőbbrendűségi tudattal le is nézi azt.

Kollégám látva a létszám-mutatókat és a gyerekek és szüleik érdeklődését, azt állította, hogy azért népszerű a népzene szak, mert ott nem kell gyakorolni és tisztán játszani.
Vezetőink egyike azt nyilatkozta "minek nekik a népzeneismeret óra, hiszen szolfézsórán is népdalokat tanulnak, nem?".
Felvetésemre, miszerint a népzenész növendékeknek szolfézsból vannak fontosabb feladataik is, mint a kotta - egyébként koránt sem haszontalan - ismerete, másik kollégám csak annyit kérdezett felháborodottan: "Hogy lehet ilyet mondani Kodály országában?!".

Én válasz helyett inkább visszakérdezek. Hogy lehet ekkora tömegeknek és a jövő zenészeit nevelő szakembereknek ilyen keveset tudni az anyanyelvünkről Kodály országában?

Tegyünk egy próbát!
Zenetanárokat kérdezek közismert (így/mert az énekkönyvekben szereplő) dalokról és tessék segédeszköz felhasználása nélkül válaszolni legalább az egyikre (bár konkrét felvételeket adtam meg, mint forrást, ha magára a dalra más példa is van így a kérdésre több válasz is lehetséges, bármelyiket elfogadom):
Tavaszi szél vizet áraszt...
Hej rozmaring, rozmaring...
A csitári hegyek alatt...
Nem vagyok én senkinek sem adósa...
Érik a szőlő...

Melyik vidékről származik a dal s milyen tánc- vagy daltípushoz tartozik?
Plusz kérdésként: utóbbi, vagy például a "Dunaparton van egy malom..." kezdetű dal szövege miről szól? Csak hogy megtudjuk értjük-e anyanyelvünk jelképrendszerét.