Egy kedves "kollegina" levele egy orvoshoz, aki Szülészeti Zárójelentés címmel írt könyvet, melyben a következőket írja az otthonszülésről:

"Kedves otthon szült Édesanyák, akik otthon szültek és „megúszták” az otthon-szülést nagyobb baj nélkül! Ugye nem gondolják azt, hogy ha egyszer sikerült baj nélkül átsuhanniuk gépkocsival a piros fénysorompón, akkor máskor is ezt kell tenniük és más számára is ajánlhatják ezt a megoldást? Az lehet, hogy 100 hasonló esetből csak egyet gázol el a vonat, de mi ezeket a 100. eseteket is szeretnénk megmenteni. Azokra haragszunk, akik az ön és magzata bőrére vállalják a kockázatot."

Miután már hivatalosan is kimondatott, hogy tervezetten, ellenőrzötten, alacsony kockázatú terhesség esetén nem veszélyes otthon szülni, a szabályzás egyértelműen rendelkezik, hogy melyek ezek az esetek, engem felháborít, hogy továbbra is veszélyesnek mondják. De sokkal okosabb (talán, mert nyugodtabb) volt nálam Tajti Piroska, aki inkább nyílt levélben fogalmazta meg a gondolatokat, amit nekem a vérgőzős hangulatban nem sikerülhetett:

Tisztelt Doktor Úr!

Olvastam egyik írását a neten. Erős, szakma iránti elkötelezettség és a szakmai protokollba vetett hit árad belőle. Nem vonom kétségbe a tapasztalatait, már ami a kórházi körülmények közötti esetekre vonatkoztatható. Néhány megjegyzés azonban kikívánkozik belőlem.

Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy szerintem minden józan gondolkodású ember egyetért azzal, hogy jól képzett szakorvosokra és jól felszerelt hatékonyan működő kórházakra szükség van és lesz is.

Ön oly korban részesült a szakképzésben, amikor az orvost egy sajátos „Istenség-szerű” miliő lengte körül, és a társadalom egy felsőbbrendű, megkérdőjelezhetetlen tudással rendelkező, döntési joggal bíró személyként kezelte. Nem volt ildomos kritikai megjegyzéssel illetni sem a döntést, sem a tetteiket. Pedig balhék voltak korábban is.

Mára a világ megváltozott. Az emberek megjárták és járják az uniós országokat és látnak, tapasztalnak a hazaitól eltérő dolgokat. A szülés gyakorlata terén is. Miért zavarja ez a tájékozottság Önt? Gondolja, hogy a magyar nők funkcionális anatómia szempontjából mások, mint az uniós asszonytársaik? A német, holland, norvég orvosok miért vették tudomásul méltósággal, hogy nincs feltétlenül szükség a jelenlétükre minden egyes szülésnél?

Bizony az emberek tájékozódnak döntés előtt. Joguk van hozzá, hiszen akinél a tudás, ott a hatalom. És a hatalomhoz felelősségnek is kellene társulni. Ám a múlt ékesen bizonyítja, hogy nincs és nem is volt orvos ebben az országban, aki írásban, aláírásával vállalta, vállalja valamennyi általa végzett vizsgálat, beavatkozás és kezelés lehetséges szövődményeiért, káros következményeiért az anyagi és erkölcsi felelősséget. Mindenért a beteg felel. Ott van a kórházi nyilatkozatokban, amelyeket aláíratnak a paciensekkel.

A nők évezredeken át kórházon kívül szültek. Ha ez olyan életveszélyes lett volna, akkor az emberiség már rég kipusztult volna.

Egyetlen pártatlan kutatás sem bizonyítja, hogy a kórházi szülési gyakorlat a legbiztonságosabb.

Azt állítja, hogy hozzá nem értő, laikus emberek akarnak beleszólni a szülés mikéntjébe. Ön szült már valaha? Mert én igen. S mint olyan, aki szült és biológiailag erre kitalált egyed, van-e nálam illetékesebb személy? Kik dolgozták ki az ötvenes években a kórházi szülészeti protokollt? Férfiak. Akik sosem szültek. Legfeljebb kívülről látták a folyamatot. De a dolgok sokszor nem olyanok, mint amilyennek látszanak.

A szülés a nő kompetenciája, neki kell uralni a helyzetet. A kívülállók ezt tudják támogatni, a vajúdó nő szükségleteinek kielégítésével, zavartalan körülmények biztosításával.

A mi szülész-nőgyógyászaink magasan képzettek a veszélyek kezelésére, sebészeti beavatkozásokra. Ám sosem kérdezték a szülő nőket, hogy a nekik szánt „segítség” valóban kell-e és jó-e. Amit Önök évtizedeken át meggyőződéssel hittek, hogy a szülő nőknek jó, az mára kiderült, hogy egyre kevesebben kérünk belőle. Nehéz ezzel szembenézni valakinek, aki egész életét, hivatását arra tette fel, hogy segíteni akar a szülő nőnek, úgy ahogy azt az egyetemen tanították. Nem hiszem, hogy az orvosok tekintélye, tisztelete, szakmai elismertsége csorbát szenvedne attól, ha kérdeznék a vajúdó nőt: mivel lehetek a segítségére? Sőt, szerintem, csak nőne a megbecsültségük is.

Önnek nagyon igaza van: nem csak a pénz hiányzik a magyar egészségügyből. Hiányzik az empátia, a türelem, az odafigyelés, a beteg kompetenciájának tiszteletben tartása, és a döntésének elfogadása is. Mert a beteg dönthet rosszul is. Az ő teste, az ő élete. Sajnos az elfuserált beavatkozásokért pedig amúgy sem viszi el a balhét egy orvos sem. A felelősségre csak hivatkoznak az egészségügyi dolgozók, tevőlegesen sosem vállalják fel.

A biztonság kérdése: valódi biztonság csak a belülről fakadó biztonságérzet lehet. Egy nő ott szül problémamentesen, ahol biztonságban érzi magát. Nem a földrajzi hely a döntő, nem is a műszerek, sokkal inkább a SZEMLÉLET, ahogyan a szülés segítői viszonyulnak a folyamathoz és a szülő nőhöz, és képesnek tartják őt arra, amire biológiailag rendeltetett.

Az Önök szakképzése elsősorban a problémák kezelését hangsúlyozza. Ettől, bocsánat a hasonlatért, de olyan félkarú óriások, akik eldobják a kidőlt fát az útból, de nem képesek meglocsolni egy kókadozó cserepes virágot, mert ez utóbbi nincs a tankönyvekben.

A tankönyvek hasznosak, de nem mindenhatóak. Próbáljon meg egyszer szexuális felvilá-gosító könyv szerint szeretkezni a párjával. A szülés is egy természetes, ösztönös fajfenntartó biológiai-lelki-spirituális folyamat. Nem lehet levezetni, csak KISÉRNI vagy beleavatkozni. Minden egyes beleavatkozás azonban következményekkel jár.

Hány paciensét kérdezte meg, hogy a gátseb ellenére kielégítő, örömteli maradt-e a nemi élete? Anonim kérdőíveken meglepő válaszokat kaphatna….

S vajon miért titkosak a kórházak statisztikái?

Ha az anya biztonságban érzi magát és jó a közérzete, akkor a magzat is ezt érzi. Vagyis az anya biztonsága prioritást élvez a magzattal szemben. Ez az élet törvényszerűsége, amit sem jogi paragrafusok, sem kórházi protokoll nem fog megváltoztatni.

Az otthonszülést választókhoz irt soraira csak a magam nevében kívánok reflektálni:

Nem akartam megúszni semmit. Nem akartam átengedni a döntést és a mondvacsinált, látszólagos felelősségvállalást sem az orvosnak. Korrekt, minden témára kiterjedő felkészítés után döntöttünk a férjemmel a felesleges és kockázatos protokolláris beavatkozásoktól mentes, természetes szülés mellet. Mivel ezt csak otthon láttuk megvalósíthatónak, ezért maradtunk otthon. Ma is így tennék. Születés és halál kézen fogva járnak.

S azok, akik alázattal tekintenek az élet nagyszerűségére, törvényszerűségeire, nem keresnek felelősöket. Vállalják a felelősséget saját életükért és döntéseikért. Véleményem szerint az érett, felnőtt személyiség egyik fő ismérve pontosan ez.

Egy 102 éves üknagymama mesélte nekem a szülései történetét. Neki, mint grófnőnek „dukált” az orvosi jelenlét a vajúdás kezdetétől. Az orvos megérkezett, leült az ágya mellé és figyelt. A bábaasszony tette a dolgát. A vajúdás elhúzódott. Az orvos ült nyugodtan és figyelt, a bába végezte a dolgát. Megszületett a baba, az orvos még mindig csak ült és figyelt. A bába dolgozott. Megszületett a méhlepény. Az orvos figyelve ült. A bába eltakarította a szülés nyomait, segített az anyának rendbe szedni magát. A baba a bölcsőben szundizott. Az orvos látta, hogy minden rendben van. Felállt és csendben távozott.

Ne féljen a változástól! Orvosra mindig szükség lesz, csak más területeken. Nem válság van, hanem a VÁLTÁS, VÁLTOZTATÁS ideje érkezett el.

Tekintse kihívásnak napjaink asszonyai részéről jelentkező új igényeket, melyek az alapvető emberi, biológiai, lelki szükségleteikből erednek és meg fogja tapasztalni, hogy a hála, tisztelet és nagyrabecsülés nem fog elmaradni Ön és a munkája iránt.

Öröm volt az írására reagálni.

Tisztelettel:

Egy természetes szülés-születés pártoló, a minden szülés humanizálását támogató

anya - feleség